Egy átlag ember, egy átlag napon bal lábbal kel fel. Ismerős idáig? Tényleg?
Már a második sort olvasod, és még mindig nem menekültél sikítva el, pedig kezded erősen gyanítani, hogy Mary Sue már blogot is ír...

Ha eljutottál tehát idáig, akkor most kérlek veregesd meg a vállad, mert nagyon bátor ember vagy. Ezt én mondom neked, bár nem tudom, milyen lehet, én ugyanis fajomnál fogva nem lehetek az soha. Ugyanis vámpírnak képzelem magam. Tehát innentől senki semmin ne lepődjön meg. Köszönöm. Akkor rá is térhetnénk a lényegre.

Ma bal lábbal keltem fel. Már amikor kipattant a szemem, és mellettem a pici fiacskámnak (igen, bólogat a közbeszólók felé, olyan is van neki) esze ágában sem volt tovább aludni, akkor tudtam, hogy nem kéne ma felkelnem. Aztán észrevettem, hogy fáj a torkom...
Ennyi intő jel ellenére, halált megvető bátorsággal, mégis fölkászálódtam, és tekintetem rögtön az asztalomon porosodó, hatalmas kupacon pihent meg. A tankönyvemen. Egy sóhaj keretében, és némi reggeli után, nekiestem hát, és eljutottam egész odáig, hogy bejelölgettem a tételeket, meg átírtam másik lapra, mert úgyjobban tetszett...
Miután sikerült ilyen magasröptű feladatokkal elütni a délelőttöt, nekiálltam hasonlóan fontos dolgokat kieszelni a nap fennmaradó részére. Szóval lezuháltam, és elsétáltam a bank felé, hogy megnézzem, megérkezett-e a diákitel? Soha nem tartottak még ott ebédszünetet, leszámítva  ami napot... Így kényteln voltam visszafelé venni az irányt, és körbesétálni a vroskát, ahol lakom. Így jutottam el nem sokkal később, az újságosbódéhoz. Megkérdeztem hogy van-e már friss szám? Természetesen persze, hog van, és az is előre borítékolható volt, hogy ezen a Merlin háta mögötti helyen a szimpla verzió, amihez nem jár ajándékkönyv *még most is zokog* 
Körsétám alatt zsákmányolt cuccaimmal lassan visszacammogtam a bank felé, ahol végre be is engedtek, cakhogy újabb végeláthatatlan ideig ne törődjön velem senki. Mire sorra kerültem, már vagy ezerszer megszámoltam az összes kilátszódó járólapot,és azzal voltam elfoglalva, hogy igyekeztem megsaccolni a nem látszódó darabok számát. Aztán, mint előbb említém, végre sorra kerültem, hogy rádöbbenhesek, nincs nálam az Anyám új számlaszáma...

Hazafelé vettem az rányt, csöppet szitkozódva, de már arra sem volt igazán erőm, mikor rádöbentem, hogy az mp3 lejátszómból pont most fogyott ki a szufla. A füldugókat a helyükön hagytam, két okból. 1.) Ne fázzon a fülem. 2.) Senki ne szóljon hozzám.
Slattyogtam hát, kerülgetve a pocsolyákat, ebben a különlegesen gusztustalan időben, amivel ez a nap, gondolom szintén a hangulatomat igyekezett feldobni. Határozorran olyan érzésem volt, mintha valaki odafenn szüntelenül nyáladzana...
Nem tetszik a helyzet? Lehet fokozni. Ezt jegyezzétek meg, mindig lehet fokozni. Félúton járhattam, amikor elkapott egy határozottan jégesőnek tűnő zuhé...

Szóval most itt vagyok. Nem intéztem, nem tanultam semmit. Az idő sem lett jobb, és a fiam épp most kelt fel a delelésből, azóta rendületlen sír...
Mit ne mondjak, szép nap ez a mai, és még vége sincs, de jó!!

Mindez miért? Természetesen semmi összefüggés nincs a történtek, és Péntek 13.-a között. A probléma abban gyökeredzik, hogy elmúlt már 10.-e. Azaz én napom. Már csak 28 napot kell rá várnom!