Azt hiszem, a címben minden benne van.

Saját bőrömön tapasztalom, hogy két ellentétes érzelmet tényleg csak egy hajszál választ el. Talán még anniy sem...

Szerettem. Komolyan mondom, valóban szerettem az exemet, sok mindent megtettem volna érte, és azt hiszem épp eleget tettem is. Ez így volt, vagy sem? Azt hiszem, ez már nem az az idő, amikor ez ember ilyesmiken gondolkozik. Azóta neki is, nekem is új életünk van, és szépen el is feledhetnénk egymást, ha... és mindig van egy ha...

A Pici. A gyerek, aki a szemem fénye, és érte még eddigieknél is többre lennék képes. Ő pedig időnként el akarja vinni, mondván, joga van látni neki is, és a másik nagyszülőknek is. Nem érti meg, hogy a gyerek kicsi még,és borzalmasan ragaszkodik hozzám. Azt állítja, ha szeptembertől bölcsibe akarom adni, ideje hozzászoknia az elszakadáshoz. De az még 2 hónap!! Az egy ekkora gyerek szemszögéből még hatalmas idő! Nem is beszélve arról, hogy oda folyamatosan, két hét alatt fogom beszoktatni és az elején végig vele leszek. Nem pedig egy várossal arrébb, mint így.

Annyira nem értem! Miért hiszi, hogy ez bárkinek is, főleg a kicsinek jó? Nem tudom meggyőzni arról, hogy ez nem helyes így. Qkac nem azt flash-eli ilyenkor, hogy 'hú de jó, épp a másik szülőmnél vagyok', hanem zokog az ismerős után. Bekerül egy csomó vadidegen közé, ahol mások az arcok, a hangok, a szagok... Erre fog emlékezni! Hogy fél, és gyűlöli az egészet! Ezt akarjuk? Elidegeníteni?
Állítólag a múltkor jól érezte magát, sőt, aludt délben. Nem tudom elhinni...

Tegnap volt itt látogatóban egy volt osztálytársam és a barátja. Autóval jöttek, és úgy terveztük, hogy beülünk valahová egy kávéra. Megkérdezték, hogy menjünk-e autóval, de amikor kinyitották a kocsiajtót, Qki hisztirohamot kapott... Azóta retteg az autóktól, amióta először elvitték "családlátogatni". Előtte semmi baja nem volt velük...

És holnap megint! Megint végig kell ezt játszanunk, ésén előre gyűlölöm a pillanatot, amikor el kell engednem. Ezek után pedig simán megkérdezi a telefonban, miután bejelenti, mikor jön érte, hogy "mi a baj?" Vajon? Olyankor le tudnám avadázni, szemrebbenés nélkül. Jobb is, hogy nincs varázserő...
Hol van már az a szeretet, az a szerelem, ami annyi minen felett átsiklott? Most már lassan átcsapnak az érzelmeim a másik oldalra, és mossák a lelkembe az iszapot, elborítva az utolsó szép emlékeke is. Van ennek értelme?
Utoljár akkor éreztem magamat így, amikor hat évesen, karácsonykor, apámat vártam, aki megígérte, hogy eljön értem...

Már csak hat perc, és holnap lesz. Még tíz óra, és kezdődik az újabb felvonás, ami végeérhetetlennek tűnik. Csak abban reménykedhetek, hogy a felsőbb hatalom kegyesen tekint le ránk, és nem lesz semmi baj. Kicsit morbid vámpírként ilyesmiért fohászkodni, de semmi sem elég összeférhetetlen, ha akár egy minimális reményt tud nyújtani.