Nem tudom, te hogy vagy vele, de én beleszerettem abba, ami vagy!

Gyűlölöm, hogy semmibe sem veszel, hogy nem törődsz az érzéseimmel, hogy nem én vagyok az első, a második, a sokadik, aki eszedbe jut. Hogy csak akkor veszel észre, mikor rám pillantasz, vagy amikor szükséged van valamire. Annyira gyűlöllek.

Hogy elmentél, amikor arra lett volna szükségem, maradj. Hogy utólag nem mutattál megbánást, elintézted egy kézlegyintéssel. Sosem köszönted meg a reggeli kávét, amikor olyan forrón vittem be, ahogyan azt te szereted, és ahogyan azt csak te vagy képes meginni. Pedig fájt, a kezemet égette.

Gyűlölöm, a megannyi csöndes órát, amit együtt töltünk, ami megint csak rólad szól, mert te nem akarsz beszélni. Én pedig figyelem az egyik sarokból, ahogyan járkálsz a gondolataidba mélyedve. Megint nem veszed észre, hogy létezem.

Mondd, miért fáj ez ennyire? Mért vagy az enyém, és én miért érzem azt, hogy ha elengedem a kezed a szakadék fölött, akkor megtanulsz inkább repülni, hogy ne kelljen többé rám támaszkodnod?  Miért kellett megtalálnom? Miért kellett megtartanom?

Hiszen annyira gyűlöllek. Annyira gyűlöllek, annyira gyűlöllek.

Te pedig rám nevetsz és érzem, ahogyan a szám mosolyra áll és veled kacagok. Marja a torkom, és ez különleges mélységet ad neki, te pedig csillogó szemmel hátradobod a hajad és elégedetten belekortyolsz abba a rohadt kávéba, amitől még mindig égnek a tenyereim.