|
Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.
[140-121] [120-101] [100-81] [80-61] [60-41] [40-21] [20-1]
- Miért gondolod, hogy nem vagy egyedül a problémáddal? Honnan tudod, mekkora az enyém? - kérdezek vissza pimaszul. - Bár - vetek egy pillantást lejjebb - szerintem ekkora embernek már csak méretétől fogva is kell, hogy legyen valamekkora - bíztatom. Még mindig nem tudom, mit éreznek ezzel kapcsolatban a férfiak, de azt már megfigyeltem, mennyire kényesek a témában. Megbántani nem akarom kifejezetten, ki tudja még mire lesz jó, ha jóban vagyok a gondnokkal.
Amúgy sem eldobni való férfi, szép izmok, még úgy hogy nem volt szerencsém látni őket, van rá egy fogadásom, hogy formás a hasa is, ha nem is kockásra gyúrt. Csinos, jófiús mosoly, tiszta tekintet, vidám kisugárzás. Biztos vagyok benne, hogy tapadnak rá a csajok. Kiváncsi vagyok, mivel foglalkozik szabadidejében? Olyan hobbit kéne nekem is választani, ahol ilyen hapsik teremnek.
Elkapom a tekintetemet, kényszerítve magam, hogy lassan tegyem, nehogy feltűnővé váljon, ha eddig nem lett volna nyílvánvaló, hogy őt bámulom. Remélem azt hiszi, hogy csak felmértem, mint férfi a férfit. Még szerencse, hogy rajtam a fedő bűbáj, így nem láthatja, hogy vörösödik a fülem, meg a tarkóm.
A lord felé fordulok, hogy zavaromat leplezzem, aki rendszerint csak csöndesen szemléli a bizar helyzeteket és élvezetét leli abban, hogy sok olyasmit tud, amit más nem. Mint például, hogy nő vagyok. Remélem, élvezte a műsort. Szeretnék rá nyelvet ölteni, de gyerekes húzás lenne, főleg, mivel nem árult el.
|
Úgy érzem, kicsit megsértettük, a gondnok urat. Hát ez van, ha valaki egy olyan kastélyban vállal melót, ahol már maga a házigazda sem teljesen szokványos. Nem tudom mégis mit várt? Én vámpír vagyok, mellettem egy másik hulla. Kérdem én, mi a fenének nekünk az algopyrin?
Siron lép be, lazán, csevegősen. A nőknek valami külön érzékük lehet a kínos helyzetekhez, még akkor is, amikor pasinak próbálják kiadni magukat. Bármit is állít Arleyn, én nem tartom hülyeségnek a szállót. Még meg sme nyitott rendesen, de az élet már nem annyira unalmas, mint régen!
- Nem kell a szivedre venned az emberségedet. itt csak egy szavadba kerül, és bárki szivesen megoldja a problémát! - humornak szántam, meg kicsit figyelmeztetésnek is. Nem vagyunk emberek, ő az. Vagy megtanulja kezelni a helyzetet, vagy megszökik.
Pedig kár lenne érte, még meg akarom tudni előtte, hogy vajon mi van a seggére tetoválva!
|
Úgy érzem a hulla hülyének néz. Legalábbis mintha minden pillanatban azt várná, hogy halálra rémülök tőle.
Rohadtul felbasz hogy "embernek" csúfol, mintha valamiféle kóros degeneráltság lenne halandó, tiszavirág életű húskupacnak lenni ezen a planétán. Pedig tudtommal egyszer ő is az volt.
Ráadásul úgy védi a "gazdit" mint valami lelkes kis chivava!
Első pillantásra lenyűgözött a léte, de most kezdi felcseszni az agyam. Utálom a kiskutyákat!
Hallgatom a Lord szavait de egyik fülemen be, a másikon ki. Lehet igaza van, lehet nem. Ezt addig nem lehet eldönteni amíg a vámpírok pökhendi népe nem hajlandó szóbaállni a küldötteinkkel. De a klánvezéreik vagy mik, nem tárgyalnak... "emberekkel".
- Rendben. Mint a kastély gyetlen gyenge kis lénye... összeszedem az elsősegélyládához a dolgokat - biccentek, de ráng a szemöldököm, nem tudok mit tenni vele.
Igazán kedvesek hogy megengedik, hogy ellássam magam, de örülnék, ha nem hangsúlyoznák mennyire esendő dolog is hogy ilyesmire van szükségem.
Sóhajtok és elképzelem amint karót szúrok Lord szívébe, és addig tekerem a hulla fáslijait amíg a tagjai támaszték nélkül a padlóra zuhannak és haldokló pókocska módjára vonaglanak.
Nah! Nem is vagyok olyan szerencsétlen kis ember! Legalább tervem van, ha nem is teszek semmit.
Nyílik az ajtó és Siron látványa mosolyra húzza a szám. Mintha a megjelenése valamiféle üde szellőt hozna a köztünk keringő egyre nehezülő levegőbe.
- Nos, mégsem én vagyok itt az egyetlen aki miatt szükség lehet ilyesmire! - vidulok fel és a sörösüvegemmel felé intek bajtársiasan - Ahoj sorstárs! Mi gyenge, kisfarkú humanoidok tartsunk össze!
|
//visszatér a D toronyból//
Aludtam valamennyit odalenn, de nem igazán érzem magam kipihentnek. A hely még idegen, bár nem vagyok biztos abban, hogy ez később megváltozik. Azért próbálok ebben hinni még az elém táruló jelenet után is, ami a konyhában fogad. Ezek az ajtók rendkívül hangtalanul nyílnak a kastélyban.
A Lord és egy eléggé furcsa küllemű, pólyába tekert személy és az új gondnok bizarr triászába botlom. Vagy nagyon keveset aludhattam, vagy ilyen lassan eszik a nagyfiú. Nagy levegőt veszek hát, és ismét beköszönök, nehogy valaki azt higyje, bújkálok.
- Lemaradtam valamiről?
|
A Lordom fejében láthatólag kattant valami, arcra visszarezzen, beindul egy fogaskerék és leengedi a köpenyét, ahogy a kezemért nyúl, amit türelmesen tartok ép csuklómmal. Szeme még egy kicsit homályos, fagyos retinája színsávján meg sem rebben az arcom, olyan mereven és koncentrálva hajol le, és fonja fehér ujjai közé a gézt.
- Így jó lesz? - kérdezi ezúttal élettelibb hangon, már el tudnám hinni, hogy magához tért. - Az ajánlatom még mindig áll, hogy keresünk neked egy nakromantát, aki talán tud valamit erre a kis szétesős problémádra..
- Tudod, hogy felesleges, - fintorítom el finoman a szám, amolyan hercegnő módra. Jó régi szokás. - Drága és nincs szükségem arra, hogy valaki füsttel haluzva írna védőkört a karom köré. Majd használunk blue-techet - vigyorgok rá.
Rögzíti a kötést, halvány mosolya kezd meggyőzni.
A gondnokhoz intézett szavai viszont ismét az arcomra fagyasztják a kifejezést, amin az érzelmek nem túlságosan kikutathatók hatezer év után. Láthatóan Flex kényes vizekre terelte a beszélgetést, a Várúr pedig nem vetette rá magát, ahogy jó szokásához illik, hanem próbált illőn viselkedni... mintha mi sem zavarná... Néha szinte emberi. Néha több. Legalább is, ezek szerint emberségesebb és udvariasabb mint ez a vigyorgó, formáshátsójú - úristen, mit mondtál, Gazdi?! - idegen emberke.
Némán fordítom rá a tekintetem, halkan nevetek a viccen. Talán éjjel átfolyok a plafonon, nem-e van nála karó és ezüstékszerek; a kastély elvégre néha még engedelmes is... a falak itt olyan dolgokat rejtenek, amit tetováltfarú hamvasbőrű barátunk még álmában sem talált a részeges idegpályái közt.
|
A köpeny jótékonyan eltakarja, a felbukkanó szemfogakat, majd' évszázados gyakorlat. Pont ekkor tuppan be a hulla, aki viszont azonnal átlátja a helyzetet. Túl régóta él velem. A jelenléte visszazökkent, és így már el tudom venni a kezem a szám elől, lelengedve a köpenyt, hogy segítsek neki, visszatenni a karját.
- Így jó lesz? - kérdezem. - Az ajánlatom még mindig áll, hogy kersünk neked egy nakromantát, aki talán tud valamit erre a kis szétesős problémádra...
Egy nekromanta foglalkoztatása nem olcsó, de... belefér. Hálás vagyok a nyugalmáért, a türelméért, és azt hiszem ennyit megér, bármilyen lény is legyen, az, akit a barátomnak nevezhetek.
- A vadászok... nagyon rondát akartam mondani, pedig tudom, hogy nicns igazam! Talán szükség sem lenne rájuk, ha nem lennének olyan vérszívók, akik miatt életre hívták a szervezetüket. Nem rossz, hogy vannak, csak... újra kéne gondoolniuk nekik is dolgokat. Mára nem maradtunk túl sokan a régiek közül. Az újakat nem számítom, őket még lehet és kell is ijesztgetni. De a réiek száma igencsak megfogyatkozott, és a vadászok nem képesek felfogni, ha tovább írtják őket, lassan nem marad senki, aki a fiatalokat kordában lenne képes tartani. Hiszen kiírtani nem fognak tudni minket, ha lehetne már eddig is megtörtént volna.
Utolsókat tekerek közben a kötésen, majd gyakorlott mozdulatokkal rögzítem. Közben megállapítom, hogy majd szólnom kell az újdonsült lakájomnak, hogy hozasson friss gézt a cseréhez.
- Gyógyszeres fakk? - talán kicsit hülyén is nézhetek, mert néhány pillanatig eltart, ímg felfogom mit is kérdez. Olyan régen nincs már szükségem ilyesmire, és nem nagyon éltem emberek közt sem az utóbbi időben, hogy teljesen ki is ment a fejemből. - Szerintem nincs, úgyhogy engedélyt adok rá, hogy beszerezd, ami kell hozzá. De addig is - vigyorodom el - ha a formás hátsód forradása a probléma, találsz jeget is a szekrényben és Arleyn talán kisegít némi kötözőanyaggal!
|
//1-es szobából érkezik//
- Nem tartunk ilyesmit - a gondnok hamarosan halálra váló arca már most kuncogásra késztet, visszahelyezett kézfejemmel a másik karomat lóbálom, amit még nem sikerült visszaaplikálni. - Általában nem kell senkit ellátnunk - a markomba kacagok és a gazdámhoz lépek, aki rettentően fest; valószínűleg magát marcangolja valami ősi bánat miatt, az őt szégyenlő családja, a kitagadás... és, igen, a vér. Láttam már ezt a szemében, bár ritkán, hiszen a látogatóink sosem kerültek olyan közel, mint ezúttal.
Feléaraszolok és lekuporodok a lábához, hátha megérti. Én mondtam, hogy nem kellett volna idecsődíteni a népet... ilyen közel... Varázsnépet még csak-csak, de egy ilyen esendő, porhanyós és kémiai folyamatok összefüggésén alapuló embert. Egy kétkéz kétláb tipitopi hamvas bőrű emberkét.
- Gazdi, - felpislogok rá, sokatmondón. - Visszatennéd nekem?
|
Bámulom ahogy átkozódik. Most mit mondjak neki?
A magam részéről egész békeszerető fazon vagyok. Elvégre még mindig él, ráadásul beszélgetünk.
Ez az egészhelyzet olyan mint a juhász és a farkasok. A juhász szempontjából kilőni pár ordast, nem más csak elővigyázatosság. Persze a másik oldal nem így gondolja. Elvégre a természet helyezte táplálékláncilag a birka fölé, erre jön egy fazon villámló bottal és leteríti mert vadászni merészelt.
Nem egyszerű helyzet, de valahol igazán boldoggá tesz hogy nem vagyok birka.
- Nem tudom. Egy vadászt sem ismertem még. - komoly erőfezítést igényel, hogy ne bámuljak fel a plafonra készül-e épp rám szakadni. - A helyedben én sem lennék oda értük. Rosszabbak mint az adóhatóság.
Te szent ég... mi a francnak forszíroztam én ezt ha élni akarok? Máris úgy guzmul a köpenyében mint valami megbántott középkori várúr. A következő megmozdulása az lesz, hogy hívatja a hullát és a molyembert, hogy vigyenek hátra és fejezzenek le. "Kastélyunk békélye így kívánja..."
Soha, de soha nem jöhet rá a foglalkozásomra. Soha!
Miért érzem úgy hogy ennyi fogadkozás után úgy is kiderül?
A fenekem tompán sajog ahogy a sör lassan melegedik a testemtől. Fájdalmasan fintorgok ahogy kihúzom az üveget a zsebemből.
- Van valami gyógyszeres fakk valahol? Vagy tudomisén... elsősegélyszoba?
|
Nosztalgia. Megismerem minden formáját a szemétnek, nem tud előlem elrejtezni. Figyelem, ahogyan ködbevonja beszélgetőpartnerem tekintetét, és szivem szerint (ha dobogna, de nem, szóval ez csak amolyan szófordulat) meg tudnám ölni. A világ öszes visszaemlékezését! Kevés rosszabbat birok elképzelni, mint amikor oda száműzzük magunkat, azzal kelünk, azzal fekszünk, vele takarózunk. Hm, talán elfogult vagyok.
- Nem, errefelé még nem jártak vadászok, amióta ide költöztem, pedig az már jóegynehány éve megtörtént. Nagyon remélem, nem is teszik meg, mert akkor kénytelen leszek őket nagyon gyorsan kinyírni - a hangom sajnálkozó, de mit tegyek, nem szivesen mocskolom be velük a kezem. - Szeretem ezt a helyet, nicns kedvem egyhamar odébb állni. Az emberek megszoktak, békében élünk egymás mellett, ha bármelyik hősködő barom betoppanna rendet csinálni, csak rontana a helyzeten. Szóval úgy hiszem, mindannyiunknak jobb, amíg nem találtak még rám. A vadászok, undorító egy faj. Írtanak a legtöbbször mindent, aminek foga van, vagy valami homályos köze a vérhez. Mindezt kérdés nélkül, és elvárják, hogy a halandók hálásak legyenek nekik a hősködésért. Ehh - dühös vagyok, habár nem tudom, min húztam fel magam ennyire.
Egyszerűen csak magam köré csavarom, és beburkolódzom a kedvenc köpenyembe. Ez mindig megnyugtat valamelyeset.
|
- Ez is az is. Kikötői munkás, szájharmonikás, utcaseprő, irodista... elég sokmindenbe belekóstoltam. Mondjuk gondnok az most először vagyok. A családom erdélybe valósi, de elég nemzetközi keveredésű társaság, és hát nem különösebben gazdagok. Megléptem és bejártam a világot. A szebbik részébe nem nagyon jutottam el, de a csúnya legalább hasznos.
Valójában nem is szegények, de mivel mind vércsirkék... nos nem fogadok el tőlük pénzt. Még a végén késztetést éreznék hogy meglátogassam őket és nem akarok egy szép holdvilágos éjszakán arra ébredni hogy mindenképpen kukorékolnom kel.
- Azt hiszem jobban nem tudnám összefoglalni a dolgot. - ráncolom a homlokom mélázva, vajon mi az amit még szabadon el lehetne mondani, hogy kielégítsem a kíváncsiságát. - Erre vannak vadászok? Rég nem hallottam ilyesmiről pletykákat. Igaz mondjuk hogy vámpírokról sem, de a városban elég látványosak tudnak lenni a vadásztanyák. A környéken egyre sem emlékszem.
|
- Csak akasztott ember nem, de mint láthatod, most így is halott. Szerencsétlen dolog az ilyesmi. Gondolom rájöttél magadtól is, miféle vagyok, vagy hallottál pletykákat a faluban. Az ilyesmiről midneki tud, csak nem nagyon beszélnek. Csak a sustorgás. Habár, nekem talán nagyobb szerencsém van, mert békében magvagyunk egymás mellett én, és a falusiak. De a fajtámból sokat teláltak már meg a szóbeszédek alapján a vadászok, nem szabad őket félvállról venni.
Figyelem, ahogyan megkűzd a paradicsommal. Majdnem bájos. Egyedül élt sokáig, talán mindig, hiszen másféle férfi ritkán kezd pakolni maga után.
- Na és te? Mi voltál, mielőtt gondnok lettél? - kérdezek vissza hirtelen. Ha ő faggatózik, az íratlan szabályok értelmében nekem is jár egy kis infó cserébe.
|
- És mi volt? - tudakolom, miközben igyekszem figyelmenkívül hagyni hogy végigmér, és különösen sokáig szemléli a nyakam. - Ha már molyember nem.
Érdekes lenne őszintén beszélni vele. Igencsak szokatlan vámpír... bár ha belegondolok a fajtája legtöbbjével éjszaka és a kezemben karóval futottam össze. Nem volt időm leállni cseverészni. Legalábbis a szokásos "Most meghalsz! vs. Megtisztítom tőled a földet!" szópárbajt leszámítva.
Baromi klisés, de az ilyesmi tényleg valahogy így megy.
Egy apró sóhajjal nyugtázom a szendvicsem kivégzését, lenyalom az ujjamra került kis paradicsomhúst, aztán elkezdek pakolászni magam után.
|
Kordában tartom magam, igazán dícséretes az önuralmam, nem lehet rá panasz. Arra próbálok koncentrálni, ahogyan a vállát vonogatja. Nem túl úri szokás, de ezt is lehet kecsesen csinálni. Ő még ettől is messze áll, hiányoznak a mozdulatból a századok. ebből az is kiderül, hogy nem valmai ősi család kékvére folyik az ereiben...
Amik vörösek.
Szóval inkább azt figyelem, ahogyan a szendvicséért nyúlt, és végre valóban enni kezd. Ahogyan az álkapcsa megdolgozza a falatot. Nincsnenke túl szögletes vonásai, az arca ugyen még férfias de inkább a lágyabb fajtának mondanám. Simára borotvált, tiszta. Az ádámcsutkája fel-le mozog, ahogyan nyel. Varázslatos az az ütemes tánc, amivel az ételt tünteti el, öszehangoltan. Milyen furcsa, hogy sosem gondolunk bele, mennyi mindennek az összehangolt munkája szükséges csak egy falat lenyeléséhez!
A nyaka éppen elég hosszú, és kényelmes szélességű...
- Óh, hát a ruhák. Ez valóban remek kérdés - erővel elszakítom a szemem a látványtól és a molyember irányába nézek, aki ki tudja azóta már hynyadik törlőkendőt fogyasztja el jóízzel, békével. - Ő egy molyember. nem igazán ártalmas rá semmilyen szokványos méreg, de azért ne nagyon kisérletezzünk, hátha valami mégis. Viszont biztosan tudom, hogy például a levendula szagát ő is veszettül gyűlöli, szóval szerintem ezzel meg lehet oldani a problémát. De semmi biztosat nem mondhatok, ugyanis molyember még nem voltam.
|
Nem igazán értem a villanyszerelős dolgot, de hülyén vigyorogni és vállatvonni bármilyen témával kapcsolatban profin tudok. Mintha az ég is arra teremtette volna a fizimiskám, hogy a legfontosabb pillanatokban kellően meggyőzően tudjak bólogatni.
Egy pillanatig mintha a nyakamat nézné, amitől az én tekintetem meg automatikusan megint a nyélre vándorol a kecsap felajánlásától pedig kishíján rosszul leszek.
Azthiszem amíg itt melózom kerülni fogom a piros és vörös kajákat. Nem veszi be a gyomrom a gondolatot mire emlékeztet a színe.
- Nem, nem köszi! - majszolom a szendvicsem olyan elánnal mintha életem legfontosabb feladata lenne az elpusztítása.
Ez egy kicsit kínos. Mármint itt lenni vele, miközben... oh basszus...
- Nagy híve vagyok a diszkréciónak - szuszogom két falat közt. - de azért egysmást mégis jó lenne tudnom. Például - intek a molyember irányába - hogy mit használhatok, a ruhák tartósítására. Nem örülnék ha egyes szállóvendégek szörnyethalnának egy takarítóhadjárat keretében. Kényes vagyok a munkám minőségére és a hullatakarítás nem tartozik az erősségeim közé.
|
- Merev rudakhoz? Előző életedben biztos villanyszerelő lehettél - ezen elelmélkedem egy darabig. - Az elektromos dolgok iránt nem érzel vágyódást, netán? Viszont... enni akartál, nem? - nézegetem kiváncsian a még mindig érintetlen szendvicsét. - Én nem hallogatnám addig, amíg éhenhalok, mert elég csúnya vég - nézek vágyakozva a kajára. Rég nem ettem már ilyesmit, nem is fogok. A tekintetem tovább vándorol a gondnok nyakára oda, ahol egyedül létezik mág számomra finom falat. Aztán gyorsan elkapom a tekintetemet. Nem! Ezt nem szabad! - fegyelmezem magam.
- Kér egy kis kecsapot esetleg hozzá? - kérdezem, és tudom, ha képe slennék rá, most tuti elpirulnék. De ezúttal nem megy, ma még nem ettem.
|
- Oh a nyelek? - észrevette... hát sose voltam egy színészpalánta típus az fix. Főleg nem mikor az ösztöneim a régen belesajtolt mozdulatok után üvöltenek - Minden faeszközt megnézek. Vonzódom hozzájuk. Ha fétis hát fétis - vonok vállat. - Mindenkinek van valami az életében amit nem reklámoz. Én a merev rudakhoz vonzódom. Nem nagy cucc.
Magamban mosolygok.
Ezt most baromi jól csináltam! A végén még megtanulok rendesen témát terelni. Most tuti az fog az eszébe jutni hogy melegvagyok és tojik a felmosómra.
Ha összegzést kéne csinálnom azthiszem jobb ha hominak hisz, mintha tudja a igazat. Most nincs hova mennem ha netalántán kihajít.
De mi a fene lehet a seggemre varrva?
|
- Ohh, egy intim titok - nevetek fel - legyen, de akkor ne várd, hogy elmeséljem, pontosan milyen titkos recept szerint készült az iménti borod - váltok szelíd mosolyba. enniy jár cserébe a pillantásért, amivel végigmér. Tutira valami nem túl kedveset gondol rólam éppen. Talán nem ártana, ha kicsit megtanulná az érzelmeit elrejteni, bár ki tudja, mi a helyes út? Hiszen végtére is, még él, senki nem ölte meg, csak mert asüt az arcáról valami nemtetsző.
- Miért? - kérdezek vissza - Ha igent mondok, csalódott leszel? De egyébként engedelmeddel, nem válaszolnék. Ez egy diszkrét hely, nem kérdezünk senkitől szinte semmit. Tudtommal tőled sem tudakoltam még meg, hogy miért méregeted mindig olyan műgonddal a különféle nyeleket? Valamiféle fétis?
Továbbra is vigyorogva támaszkodom neki a pultnak, várom, hogy mit reagál. A haja hosszú, régóta nem járhatott forásznál. A bőre barna, de nem cska születésétől, a nap is jócskán rásegített, ezekszerint sokat van odakinn, vagy vándortípus, vagy kinti melós. Szemrevaló izmok, élesen elkülöníthetőek, tehát ezek biztosan nem cska a kemény fizikai meló szülöttei, tutira rájuk van még edzve. Hiúság? Levezetés? Élvezet? Valami más miatt?
Rá kell jönnöm, hogy habár a felvételkor sima, egyszerű embernek tűnt csak, most valahogy egyre sűrűsödnek körülötte a kérdőjelek. lassan egész erdő támad belőlük. Én pedig remélem, elég éles a nyelvem ahhoz, hogy nekikezdjek az írtásának.
|
- Nem publikus mi van rajta - döntöm le a borom.
Igazából még én se tudom mi, szóval nem lenne jó ötlet hasracsapásszerűen hazudni valamit. Talán egy "I Love Van Hellsing" felirat és akkor szarban vagyok. Szóval... inkább hagyjuk.
- Hm... ez igen jóféle szőlő. - csettintek a nyelvemmel. - Nem igen értek a borokhoz, de ez finom.
Szórakozottan bámulom az ajtót, ahol eltűnt a furcsa kis fickó. Vegyes érzéseim vannak vele kapcsolatban. Nem tűnik kifejezett spicli típusnak, mégis egy vámpír nappali szeme és füle... Lehet hogy fogvatartja?
A lordra siklik a tekintetem és kénytelen vagyok megállapítani, hogy még az is kinéz a dologból.
- Ő ember? Csak hogy tudjam, esetleg mire kell odafigyelnem gondnokolás közben.
|
- Mit tetováltattál a seggedre? - bukik ki belőlem a kérdés. Ez meglepett, ne számítotam rá, bár igazából a sör után nem kéne meglepődnöm semmin. Mármint hogy a hideg sör először a fenekénél landolt, felhívva a figyelmet a hátsójára, amit való igaz kár lett volna elmulasztani nem megnézni.
Magamban somolygok, ahoyan siron erőlködik az álcáján, ezen még bőven kell csiszolnia. Nem tudom mit hitt, hogy átver iylen gyatra szinészi képességekkel. Még jó, hogy tényleg nállam lett elszállásolva, egyedül tutira lebukna. Kitöltöm a bort, és kezébe adom. Fiygelem ahogyan a vérvörös folyadék lassan ecsurog a szájába és önkéntelen is nyelek egyet. Az igézetből az szakít ki, hogy Felx is meggondolja maát, így neki is töltök egy pohárral, majd előzékenyen átnyújtom.
Siron közben összeszedelőzködik, és visszaindul a lakosztályba, így megint mi maradtunk csak a konyhában. Mi és a molyember!
|
Nézem, ahogyan méregeti az uborkáimat, majd végül megkapom a kaját.
- Nézted, mi? Tudod, nem magadhoz kell ilyenkor mérni, de ha gondolod, szivesen mutatok neked jobb mintát, egyszer.
A házigazdára nézek, és bólintok, ahogyan azt jól nevel hölgyek teszik, aztán megint észre térek, és hozzáteszem: - Ja - majd nyúlok a felém kinált pohárért. A bor jó, nem értek hozzá annyira, csak azt tudom megállapítani, hogy ízlik. Kicsit le is álmosodom tőle, valahogy az egész gyomrom megtelik.
Hosszú volt ez a nap, azt hiszem muszáj lesz kipihennem magam, mielőtt ténylegesen melóba állnék, mert azóta hogy itt vagyok, még nem tettem le a fejem, meg az előző nap sem. Lassan már nincs az a kávé a földön, ami képes lenne ébren tartani. Laposakat pislogva kérek elnézést, majd sarkon fordulok, és visszatérek a lakosztályomba!
//Bocsánat, de holnap kelek, Siront leraktam aludni a D toronyba, remélem holnap is tudok majd lenni! Jó éjt! És köszönöm a játékot//
|
[140-121] [120-101] [100-81] [80-61] [60-41] [40-21] [20-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Frissítés
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
