|
Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.
[104-85] [84-65] [64-45] [44-25] [24-5] [4-1]
Na tessék Evariszt, ez van, ha szórakozni akarsz! Komolyan túl lágy vagyok, mióta ebbe a kastélyba betettem a lábam. Simán leszoríthatnám az ágyban, és kínozhatnám azzal, hogy a végtelenségig tüzelem a vágyát, de mi értelme lenne annak? Ez a kastély jó hatással van rám. Régen, olyan helyzetben, mint amilyenbe Flex hozott, már kétszer is, lehet kitöröm a nyakát. Most meg hagyom hogy egy zsenge kis csajszi keresztbe húzza a szórakozásaim. Mi van velem? Talán csak az fog vissza, hogy tudom, ő nem fél a harapásaimtól, hanem várja.
Bátortalan csókot nyom a számra, és bemenekül az ágyba. Én meg csak nézek utána laposan.
-Ja. ... Jók a piercingek, de nekem lyukasztóm van, azt jobban szeretem használni. -vetem oda zsémbesen, a már ágyba bújt, és hírtelen elalvó Yasminnak, akinek a levegővételén még hallani, hogy nagyon is ébren van. Csak úgy zakatol a szíve, bár serényen próbálja viszatartani.
Hírtelen olyan képek kezdtek el kavarogni a szemem előtt, hogy én, meg ez a lány... khm.... és esetleg Flex, meg Lord, és Arleyn és ... Na jó. Kétlem hogy bármelyik is össze jönne. Nem volt kedvem rávetni magam Yasminra, most már viccből sem, mert kimerűltem. Kell a meditálás. Majd megpróbálom kiverni a fejemből a szívdobogását... Nehéz lesz. Hiába nem iszom 200 éve embervért, még azóta sem aludtam egy szobában potenciális "kajával". Érdekes este lesz!
Lekuporodtam a kanapéra, és behunytam a szemem....
|
Kábultan figyelem. Szerencsés nő vagyok, ezt már biztosan tudom. Megérinti a nyakam. Beleborzongok az érintésébe. Valamit duruzsol is. Mit is? Próbálok a szavaira koncentrálni, de igen nehezen akar eljutni a tudatomig a betűk és szavak kuszasága.
- Hm? Jah! Igen... Harapás függő vagyok. - Olyan természetes egyszerűséggel bukik ki belőlem a vallomás, mintha nem is lenne benne semmi érdemleges. - Meg piercing függő, meg tetoválás függő. Mondjuk most még csak a jobb karom van kidekorálva teljesen, de egyszer csináltatni fogok egy sárkányt, ami a fenekemtől fog végigkúszni a hátamon egészen a bal vállamon át a mellemig. Itt elöl lesz a feje.
Kezeimmel mutatom, hogy hogyan képzelem a sákány tekergését a testemen.
- Piercingem eddig pedig van három. Mint láthattad, egy a köldökömben, egy az orromban és van egy a nyelvemben is. Azt... - nevetek, ahogy eszembe jut, hogy miért is rakattam be. - Mindegy. Hallottam egy pletykát és meg akartam tudni, igaz-e. Úgy tűnt, hogy igaz.
Titokzatosan mosolygok és közben ahogy lesütöm a szemeim a combjára siklik a tekintetem. Érzem, ahogy kiszárad a torkom a vágytól. A vér egyre hangosabban dobol bennem és aaannyira jóóó lenne. De... Felnézek rá. Az igéző zöld szemekbe és olyasmit mondok, amit még én sem hiszek el.
- Hát akkor jó éjt. - Zavartan odalépek hozzá és bátor dologra szánom el magam. Egy csókot nyomok a szájára. Csak röviden, bizonytalanul a számat a szájához érintve, majd ellépek tőle és egyszerűen az ágyba bújok. Azonnal alvást színlelek. Úr Isten, mit csináltam! Mit szenteskedem, mint egy szűz lány?
|
Mire kiléptem a paraván mögül, már félig le volt vetkőzve, amitől nem jöttem ugyan zavarba, hanem meglepődtem. Csak miatta vonultam a paraván mögé, de ha ezt tudom, nem töröm magam.
-Na jó. Látom, a paraván se kell. -mondom vigyorogva, majd látva hogy tetszem neki, kétoldalt megfogtam a hálóinget, ami combközépig ért, és viccesen megemeltem, majdnem teljes látványt nyújtva ezzel, a lábam közötti területre, de csak majdnem. Aztán visszaejtettem, és mintha mi sem történt volna, odalépdeltem a közelébe. Addigra felvette ahogy fogalmazott a kedvenc szerelését, így könnyedén elé siklottam, szinte majdnem összeért a mellünk. Szúrósan néztem a szemébe, mert amennyire tetszett, annyira hibádzott is benne valami.
-Tudok franciáúl, hisz az anyanyelvem, de nem szoktam használni. És nem is akarom. Egyenlőre. Amit mondtál, jól mondtad. -mondtam, és végighúztam az újbegyem a nyakán lévő nyomokon.
-Úgy látom, közelebbről is megismertél pár vámpírt. -aztán hamar elvettem a kezem, mert kezdtem hallani a fülemben, a szive zakatolását. Inkább visszaléptem egyet, és vártam a választ.
|
- Oké, köszi. - Azzal leveszem a táskámat és tényleg nem nagyon pakolok ki. Nem is igen van mit. Az a tartalék két bugyit, két zokni, meg az alvós pólóm és alsógatyám (igen, férfi alsónadrágban alszó. So what?) nem igen érdemes. Gyorsan kipakolok és szégyenlősségemet (ami sosem volt) félredobva simán nekiállok átöltözni. Épp egy szál bugyiban és melltartóban vagyok, amikor meglátom abban a rohadt szexi hálóingben. Húúú! Így nem lesz egyszerű elaludni. Érzem, ahogy a vér az arcomba szökik. Ha pasi lennék, tuti, hogy most állnék, mint a cövek. Na ezért szerencsés dolog leszbikus nőnek lenni.
Elvigyorodom.
- Szép hálóing. Elég puccos.... Jut eszembe. Ha már francia vagy. Tudsz valamit franciául? Én csak annyit, hogy Vulevoku sé abvetvá, szeszvá? Ezt is csak a Lady Marmalade-ból.
Közben tovább öltözködöm. Lassan, minnél erotikusabban veszem le a bugyimat és a melltartómat, aztán nem felejtek el csak úgy mellékesen kiegyenesedni és rámosolyogni.
- De gondolom, ezt is rosszul mondom. Biztos pocsék lehet a kiejtésem. - Azzal lehajolok és felveszem a Homer Simpsonos alsónadrágot, amin az "I'm so smrt" felirat virít bizonyítva Homér eszét. Imádom ezt a nadrágot. Egyik haveromtól nyúltam le még sztriptíztáncos koromban. A hozzá választott egyszerű fekete póló, amin egy véres kereszt virít már nem ilyen ötletes, de legalább a dekoltázsa jó és kellemesen puha az anyaga.
- Ez a kedvenc pizsim. - Jelentem ki mosolyogva.
|
Nem aggódtam, mert biztos voltam benne, hogy összekever valakivel. Aztán jött a "nem tudok egyedül alundni,mert félek a sötétben" sztori, de tulajdonképpen, ezzel megfogott. Helyes kis csajnak tűnt, és úgy láttam, talán hamar elalszik, és akkor én nyugodtan álmodozhatok ébren, hiszen konkrétan aludni, nem tudok, csak meditált állapotba kerülni. Fáradtnak ezuttal pedig tényleg fáradt vagyok, mert néhány órája, egy komoly erőátvitelen mentem keresztül. Aztán rácuppant a könyvekre. Aranyos volt a lelkesedése.
-Hát azok a könyvek nem az én tulajdonomat kpezik, de szeretek olvasni, igen. Jelenleg egy Francia verseskötetet olvasok. Tudod én francia vagyok. Csak már asszimilálódtam. -mondom vigyorogva, és felállok, hogy kinyújtóztassam a tagjaim. Hátat fordítottam új vendégemnek, majd egy macskás yújtózás után, mellékesen hátraszóltam, miközben elindúltam a paravánom felé, ami a szoba közepn volt.
-Jó maradhatsz, de csak ma északára! - majd bevonultam a paraván mögé, ahová már előkészítettem a piros selyem hálóingem. Levettem a kissé viharvert állapotba került köntöst (tiszta homok lett Arleynnál), és felhúztam meztelen bőrömre a hálóingem.
-Nyugodtan vedd le a táskád, de ne nagyon pakolj ki, mert úgy sem leszel sokáig itt. -mondtam szigorúan, mert azért továbbra sem örültem a hírtelen jött társaságnak. 50 évig magányosan éltem, sokszor az erdőben, vagy a búzaföldek szélén aludtam, a szabad ég alatt, és most egyik pillanatról a másikra, egy zsibongó kastlyban találtam magam. Fejcsóválva léptem elő, a piros pántos mellben csipks hálóingemben. Aludhatsz az ágyban ha gondolod, én nem használom. -mondtam, és csípőre tett kézzel néztem rá.
|
Nem iszik embervért? Ó! A francba... Na mindegy. Egyelőre legalább azt ki kell harcolnom, hogy itt maradhassak vele.
- Jó a memóriám, ne aggódj! Ha nem most, majd úgy is eszembe fog jutni, honnan ismerlek. Egyébként biztos, hogy nem alhatnék itt? Megmondom őszintén, gyerekkorom óta rosszul viselem az egyedül alvást. Tudod, a szokásos rossz emlékes sztori, amikor jahj, szegény sérült lelkületű nem tud egyedül aludni. - váltok át szarkasztikusra kigúnyolva saját magam, de élvezem, úgyhogy vigyorgok hozzá. Pedig, ha tudná, hogy ez mennyire így van! - Szóval, ha megengednéd, én mégis inkább maradnék. Megfelel nekem a...
Most először nézek körül a szobában komolyabban. Meglátom a szembeni könyves polcot és rögtön elterelődnek a gondolataim.
- Húúú! Neked meg van Az ötödik Sally? Nem hittem volna, hogy ilyesmit olvasol! - Odarohanok a polchoz és leveszem a könyvet. Majd elgondolkodva lapozgatni kezdem. - Imádom ezt a regényt. Nem vagyok valami olvasott, de Daniell Keyes úgy írta meg ezt a könyvet, hogy még én is megértettem, sőt el tudtam képzelni, hogy milyen lehet tudathasadásosnak lenni. Egyszer a Virágot Algernonnakot akarom majd még elolvasni. Az is rééém érdekes lehet. Neked melyik a kedvenc könyved ezek közül?
Csillogó szemekkel nézek rá. Lelkesedésem nőttön nő, ahogy egyre jobban megismerem. Olyan szép, olyan kedves, olyan udvarias és még művelt is! Na nem mintha túl sokat értenék a műveltséghez, de Lucill azért megtanított egyre, s másra. És most nem a szexre gondolok. Na jó, de, arra is... Húúú! Szeeeex...! Erről jut eszembe. De ki vagyok már éhezve...!
|
Nem gondoltam, hogy felvillanyozza a tény, hogy vámpír vagyok. Na persze annak idején volt egy ember, aki hasonlóan fogadta a hírt... A reakció mindenképpen Luisra emlékeztet. Ő is ember volt. De annak már határozottan nem örülök, hogy itt akar aludni.
-Nem hinném hogy jó ötlet, ha mi kettesben maradunk.... Nem iszom embervért, és szeretném ha így is maradna. -basszus! Jól csőbe húztak! Akaratlanúl is meleg mosoly terül szét az arcomon, ha arra gondolok, hogy régen buzgolkodott így valaki körülöttem. Mitha tényleg örülne nekem. De ez lehetetlen, hiszen nem is ismerem! Bár neki ismerős vagyok. De hogy honnan, azt nem tudom. Bár tény, hogy Las Vegas-ban én is jártam már korábban.
-Ismerem a Bad Dragont. De téged nem láttalak ott még. Persze én köröbelül hat éve jártam arra, és egy hónapig voltam ott rendszeres vendég, de csak üzleti ügyben. Szóval fogalmam sincs honnan ismerhetsz.
|
- Vámpír vagy? - csillan fel azonnal a szemem. - Nagyszerű! Akkor már értem, mitől vagy ilyen gyönyörű. Egyébként meg természetesen minden érdekel, de ha fáradt vagy, akkor mindegy, tudok várni holnapig és nekem megfelel ez a szoba is. Kár azzal energiát, meg szobát pocsékolni, hogy külön szobát keressenek nekem. Egyébként sincsen sok cuccom, csak ez a hátizsák, amit látsz.
Gyorsan körbe fordulok, hogy Evariszt is megfigyelhesse az egyszerű fekete hátizsákot, amit egy vékony ezüst színű prizma és zöld csík dob fel. Aztán vissza is fordulok és ismét felé villantok egy ezer wattos mosolyt.
- De egyébként tényleg ismerős vagy nekem, ez nem csak duma. Biztos, hogy nem találkoztunk valahol? Jártál már Las Vegasban? Egy ideig ott éltem. Akkor elég sok vámpírral találkoztam. Tudod, a sok részeg ember, akik éjszaka kóborolnak, könnyű préda. Megértem őket. Meg ott van az a sok harapásfüggő is... - öntudatlanul a nyakamhoz nyúlok és anélkül, hogy belegondolnék, mit csinálok, hátradobom a hajam, így felfedve a nyakamon lévő egy-két heget. - A Bad Dragon a kedvenc helyük. Állítólag... Én persze nem tudom.
Áh! Micsoda ordas hazugság volt ez! Dehát még sem ronthatok ajtóstul a házba, hogy: "Hali! Harapásfüggő vagyok. Ugye megharapsz? Léééégysziiii!" Amúgy is imádom az efféle plussz köröket, amiket le kell futni, mielőtt úgy tennék, mintha nem kínálnám fel magam neki, pedig igen. Ez kicsit olyan, mint a bizonyos tyúk dilemmája, aki fut a kakas elől és nem tudja, hogy megálljon-e, hogy a kakas elkapja-e, vagy sem, mert ha igen, akkor kurvának tűnik, ha nem, akkor prűdnek. Végül inkább úgy tesz, mintha elbotlana. Azt hiszem, valami hasonlót fogok én is eljátszani. Vicces lesz!
|
Nehezen hiszem el hogy Lordnak nincs köze Yasminhoz, de patt helyzetbe kerültem, mivel kettesben hagyott vele. Próbáltam minnél dühösebben nézni rá, mielőtt kilépett a szobából, de azt hiszem túl jó kedve lett a lánytól, így valahol még hálás is lehetek a csajnak.
-Szia Yasmin. -mondom, és kissé biccentek. -Igazság szerint ez nem az én dolgom, de mivel a gondnokunk nemrégen kiütötte magát, még csak rá se háríthatom a felelősséget. -enyhe vigyorral néztem rá, és töprengtem, van-e nekem kedvem most egy ilyen energiabombához?!
-Ami azt illeti, kicsit én is fáradt vagyok. Mire vagy kiváncsi? Kéne egy szoba nem? -kérdezem, és megkerülöm a dohányzóasztalt, hogy leülhessek a kanapéra. Amint leültem, ismét végigvezettem rajta a tekintetem, és meg kellett állapítanom újra, hogy szép nő. Hosszú fekete haja van, és barna szeme. Van egy orrpiercingje, és tetoválás van a karján, végig. Érdekes...
-Te nem félsz tőlem? Pontosítok: tudod hogy én is vámpír vagyok? -kérdem, és ezt megerősítve fogom a palackot, amit az asztalon hagyott a Lord, és újra belekortyolok, de ezuttal csak egy aprót. Mára degeszre ettem magam a "művérből".
|
Fogja a kezem! Még mindig fogja a kezem! Juhéj! Aztán elengedi, hogy az a másik férfi is megfoghassa, akit eddig alig vettem észre. Óh! Szóval ő a vár ura. A nő meg Evariszt. Ó! Milyen gyönyörű név! Aztán végre rájövök, hogy be sem mutatkoztam. Itt van álmaim nője és még csak a nevem sem tudja. Fülig pirulva vallom be, ki vagyok.
- Yasmin Blue vagyok és szállásért jöttem. Akkor te vezetsz körbe? - kérdezem reménykedve Evarisztot.
Furcsálkodva nézek a nevető és távozó Lord után.
- Mond csak... Ez a Lord... Öhm... Köhm... Jól érzi magát? Kicsit... hisztérikusnak tűnt. - Jegyzem meg, aztán rájövök, hogy ehhez nekem valójában nem sok közöm van, de azért nem vonom vissza. Ha az ember kiváncsi, vállalja. Csak, ha lekoptatnak, nem fogok tovább kérdezősködni. Ez biztos.
|
- A te kezedben van - válaszolom röhögve, mert a jelenetre elszakad a cérna. Azt hiszem túl feszült voltam és ez a feloldás most úgy jött, mintha a víz alól bukkannék elő. Úgy nevetek, hogy könnyem csorog. Persze próbálom magam fékezni, vagy kontrolálni, de teljes képtelenségnek tűnik.
Aztán mégis erőt vesz rajtam a vérbeli házigazda én, és abbahagyom, hogy üdvözölhessem az újonnan érkezőt, bárki is legyen a lány.
- Üdvözöllek a Kastélyomban, az előtted álló hölgy neve Evariszt - szándékosan nem mondom a vezetéknevét, ki tudja, mennyire akarje felfedni magát egy idegen előtt, majd korrigál, ha úgy látja jónak. - én pedig Lord vagyok, a házigazda. Nem tudom, honnan csöppentél ide, de ha szállást keresel, akkor azt majd a komornyiknál kell intézni!
Nah igen, Sironhoz nekem is lesz néhány szavam, mert nem okés, hogy cska úgy betoppannak ide emberek, figyelmezetés nélkül.
- Megyek és elő is kerítem, addig pedig jobb, ha a hölgyre bízlak, ő régebbi lakó, és biztosan szivesen körbevezet!
Vagy nem, de már fordulok is ki az ajtón, mert érzem, hogy a röhögés hamarosan ismét elkap. Egy pillanatra komolyan megrémiszt, hogy tényleg megőrültem. Evariszt később tuti megöl, mert megszöktem a beszélgetés elől, ráadásul rá bíztam egy újoncot, aki még ember is. Vámpírra az embert. Remek. De tudom magamról, hogy nekem most nicns elég önuralmam ehhez. Le kell higgadnom!
//eltűnik a Kastélyban ^^
bocsi, h lelépek, cska közben folyik a gyilkosság is, és nem akarom megakasztani az eltűnéseimmel az ismerkedést *.* de majd jövök vissza titeket olvasni *.*//
|
Látom rajta, hogy totálisan össze van zavarodva, amit megmondom őszíntén, nem értek. Viszont látom, hogy félreértettük egymást, mert elnézést kér. Aztán belekezd ismét Arleyn fejtegetésébe, ami engem még mindíg zavar, de már meg sem szólalok, csak nézem ahogy a tenyerébe temeti az arcát, és süt belőle a bizonytalanság és az "utálom az életem" kisugárzás. Szinte bele sajdul a szivem, de ezt mégsem fogom elmondani neki.
-Nekem az a véleményem, hogy ... -és már sosem tudom meg mit akartam akkor mondani, mert az szobám ajtaja kivágódott és egy fekete hajú emberlány terűlt majdhogynem a lábaim elé. Aztán felállt, és onnantól totális képkiesés következett nálam, ami annyit takar, hogy a lányt figyeltem, és nem arra, amit beszél. Mondhatni felmértem, hogy veszélyezteti-e a helyemet a kastélyban. A női helyemet. Ezt csak is a nők értik. Hát... túl csinos.
- Találkoztunk már? kérdezi tőlem, amin kicsit meghökkentem. A kezét nyujtja, amit továbra is megkövülten a meglepetéstől, elfogadok.
-Ki vagy te? -kérdezem döbbenten, majd Lordra sandítok.
-A te kezed van a dologban? -kérdem, még mindíg a kezemben a lány keze.
|
A vámpír kastélya. Végre itt vagyok. Már egyre nehezebben bírtam harapás nélkül. tiszta jó csere üzlet lesz. Ő majd örül, hogy haraphat, én meg örülök, hogy harapnak. Jéj! De először meg kéne találni. Ahogy mászkálok a kastélyban, találok egy toronyszobát, ami felkelti az érdekéődésem és hát próba szerencse. Megpróbálom lenyomni a kilincset, először feszegetem mnagam felé, aztán végre rájövök, hogy így nagy eséllyel nem fog nyílni, így aztán meglököm, de elereszteni elfelejtem. Szó szerint beesek a szobába.
- Hopsz! - kiáltok fel és azonnal fel is pattanok. Leporolom magam, majd a bent lévőkre vigyorgok. - Bocsi!
Szinte hallom, ahogy a levegőben felhangzik a filmekből jól ismert "cirip-cirip".
- Látom, zavarok. bo... - elakad a szavam. Meglátom a NŐt. Úr Isten! Hogy tudtam eddig nélküle? De valahonnan ismerős is... Mintha már láttam volna valahol.
- Találkoztunk már? - villantom a nő felé legszebb mosolyom, miközben odalépek hozzá, hogy kezet nyújtsak neki. Érzem, ahogy a szívem hevesen dobog és az arcomba vér szökik. Azt hiszem, szerelmes vagyok.
|
kiszabadítja magát és ingerülten kezd járkálni, úgy beszél hozzám. Van, amiben igaza van, nem tudok vele vitázni. Az arcom a kezeimbe temetem, úgy hallgatom, most, hogy mint fizikai támaszték, eltűnt mellőlem. Teljesen összezavarodtam, azt hiszem, megint csak az az egyetlen biztos pont, hogy nem tudok és nem értek semmit, ez pedig elég szánalmas kapaszkodó.
- Ne haragudj - kérem. - Nem ismerem anynira a gesztusaidat még, hogy rögtön értelmezni tudjam és annyira össze vagyok zavarodva, hogy félreértettelek, vagy talán az a baj tényleg, hogy nem is értelek. Megrémültem, mert az agyam még mindig a másik szobában jár, egyszerűen fel nem foghatom, miért bosszat ez az egész.
Hatalmasat sóhajtok, mintha a számomra tökéletesen szükségtelen levegő iylen mennyisége megoldást nyújthatna a problémára.
- Flexxel kapcsolatban sem birok dűlőre jutni. Egyrészről nem az a tipikus vadász, akihez eleddig szerencsém volt, másnak tűnik, és bár talán botorság a kijelentés, de veszélytelennek, legalábbis, a vámpírságom tekintetében. Viszont egészen más okból mégis baromira veszélyes. Meg egy barom. Ennek az egésznek nem így kellett volna megtörténnie, hiszen azt sem tudta, mit csinál! Megölhette volna Arleynt, és ő most mégis ott van, vele!
Szorosan összezárom a szemeimet, még az a kevés fény, ami beszűrődik, is bántani kezd.
- Neked mi a véleményed róla, erről az egészről, Evariszt? - kérdezem az időközben megtorpanő nőt. ezúttal tényleg nicsnne bennem semmilyen hátsó szándék.
|
Nem értem őt. Előszőr kifakad, hogy gyűlöl vámpír lenni, majd annak ellenére, hogy lesütöm a szemem, mikor megszorongatom az ingjét, mégis fenyegetésnek véli minden mozdulatom. És gyűlöli saját magát. Nagyszerű.
-Talán érzényebb vagy mint gondoltam. - mondom, és lángoló szemekkel kirántom a kezem a szorításából. - Elment az a csöpp kis eszed is? Talán velem van a baj tudom, de éppen csak annyira voltam faragatlan, hogy témát váltottam. -mondom, és felpattanok a kanapéról. Ahogy járkáltam a szobában, tisztes távolságra tőle, azon járt az eszem, hogy már ennyire lelketlen lennék? Vagy én értem folyton félre a jeleket?
-Tudod attól hogy gyűlölöd magad, még nem lesz jobb az öröklét. És attól sem, ha engem folyton folyvást fenyegetésnek veszel, csak mert hasonlítok arra, ami nem akarsz lenni! Ha belegondolok, nekem kéne fenyegetően tekintenem rád, hiszen folyamatosan ellenem dolgozol a háttérben. De ennek ellenére segítek neked, segítek Flexnek is. Vagy nem? Nincs így? -kérdezem, szinte költőien, nem hiszem hogy kapok választ.
Karbatett kézzel megállok előtte, köztünk van a dohányzóasztal, bár nem sokat ér, ha harcra kerülne a sor. Bár az is biztos, hogy azt nem én kezdeném. Talán mégis szorult még belém némi érzelem, ha róla van szó.
|
Átveszem a felkínált vért, de most valahogy nem tudok beleinni. Ettől az egésztől kicsit felfordult a gyomrom. Már jó rég óta nem ittam igazit és bár ez nagyon jól imitálja, és tényleg baromi finom, valahogy akkor is csak mű, így nem viszem túlzásba. Általában csak annyit, amennyi a túléléshez az erőm szinten tartásához szükséges.
- Gyűlölök ez lenni. - Csak egyszerű kijelentés, mindenféle indulat nélkül. Már nem tudok emiatt tombolni, vagy dühöngeni, mint régen. Ez is elkopott. Ez is.
Érzem, ahogyan hozzám dörzsölődik, miközben a köntösével babrál, aminek egyik szárnya a combomra gyűrődött és ott vet éppen buja ráncokat. Közben halkan magyaráz, kicsit mintha vigasztalna.
- Nem akarom, hogy minden elhalványuljon! - olyan vagyok, mint egy nyűgös gyerek. - Azért jöttem el, azért tagadtam meg, ami vagyok, mert nem értek vele egyet, mert nem akarom, nem fogadom el. Azért menekültem, hogy ne keljen szembesülnöm a veszteségekkel. De utolér, mindig utolér... - kiáltom csüggedten.
A fejemet maga felé fordítja, az arcom kicsit magasabban van, mint az övé, mégis érzem, ahogyan vasmarokkal tart, mintha valamiért fontos lenne, hogy ez így legyen. Aztán amit mond, azon meglepődöm.
- A pók - kérdezem vissza? Aztán eszembe jut. - Arleyné - válaszolom.
Az ujjai belemarkolnak az ingembe, a hangja súlyos, ahogyan utasít. Nah igen, nekünk még van lerendezetlen számlánk - villan a szemem, majd azzal a sebességgel elkapom a csuklóját is, és letépem az ingemről, nem törődve, mi lesz annak a sorsa. Bár látott gyengének, látott esendőnek és hiába is rejteném, tudja, hogy nem vagyok elég jó, de azért tudok még meglepetéseket okozni.
A vámpír feltámad bennem, a ragadozó nem tűri, hogy prédának tekintsék.
|
Leginkább az első mondatom ragadt meg benne. Meglepődtem előszőr, aztán rájöttem, túl komolyan vette amit mondtam. Elfelejtettem hogy ez most neki aktuális valamelyest.
-Félreértettél Lord. -mondom, és felé nyújtom a palackot. -Nem úgy értettem, hogy az emlékekhez köthető érzés múlik el. Hanem az emléke. Hiszen tudod hogy bennünket vámpírokat az érzések emésztenek, hosszú évszázadokon át. Az emlékek viszont elmúlnak, elhalványúlnak! Én így értettem. Sajnos sokmindenre nem emlékszem már, mert egyszerűen olyan régen volt. Nem emlékszem az édesanyámra, csak nagyon nagyon halványan, mint egy sejtelem, de az érzésre emlékszem, amit irányába táplálok. -a hosszas fejtegetés elterelte a figyelmem, és legalább a szemeim ismét régi színükben pompáztak. Aztán észbe kaptam, hogy eléggé zilált állapotban van rajtam a köntösöm. Megigazgattam, amennyire tehettem Lord ölelésében.
-Tudod arra sokkal inkább emlékszem, ami a vámpír létem után történt velem. Sokkal lágyabb a szíved, mint az átlag vámpíroknak, de ez jó. Viszont én csak úgy tudtam túlélni, ha a vadász fejével gondolkodtam. Eleget öltem ahhoz, hogy ezerszer meggyűlöljem magam. És ezek azok az érzések, amik örökké emésztik a lelkem. És amik arra késztetnek, hogy ne bízzak meg senkiben azonnal, és ha kell megöljem, akit kell. Talán kegyetlenül hangzik, de többnyire az összes vámpír ilyen volt, akikkel találkoztam a hosszú évek alatt. Nagyon kevés volt annyira emberi, mint te. -mondom, majd a kék szemeibe nézek, és elidőzöm benne egy pillanatra.
-A pók... -mondom még mindíg a szemeibe nézve - még itt van a szobában. Majd magaddal vinnéd ha mész? -kérdeztem, és belemarkoltam az ingjébe.
-Még befejezhetnénk amit elkezdtünk. -mondtam, és inkább a mellkasán, az ingjét szorongató kezemre néztem.
|
- Elmúlnak? Azt mondod? Én ebben nem hiszek. Persze a felszíni sebek többnyire nyomtalanul begyógyulnak, és vannak érzések, ami talán halványodnak de még csak ezt sem mondanám. Inkább csak hozzájuk szokunk és a jelenlétük már nem olyan idegen, mint az érkezésükkor.
- Az első olyan ember, aki fontos volt nekem, és akit láttam meghalni a halálom után, szörnyű volt, isszonyatos, azt hittem sosem lesz vége a fájdalmamnak. Aztán telt az idő, és már nem csak tudtam, hogy ez az élet rendje, hiszen ezt mindenki tudja, aki halandónak születik, hanem meg is értettem mit jelent ez. És így már el tudtam fogadni. Persze továbbra is fájt, de az elfogadás tompított rajta, a beletörődés segített.
- Azután meghalt a következő, és a következő, és ez így megy egészen mostanáig. Én pedig lassan hozzászoktam ehhez a gyászhoz, ami az élet és az én relatív halhatatlanságom velejárója. Ez nem jelenti azt, hogy nem fáj újra és újra, minden alkalommal, egyszerűen csak anynit, hogy a megszokás segít abban, hogy ne akarjak önmagamba nyársat döfni.
- Az érzések soha nem múlnak el, Evariszt! Mindig itt vannak, velünk, csak hozzájuk szokunk, és néha, amikor új érkezik, az átveszi a figyelem jó részét, de attól még a régi érzések mind ott vannak. Soha nem tűnnek el.
|
Számomra valami érthetetlent dúdol Lord. Talán errefelé egy szólás - mondás, nem tudom, de inkább hallgatok. A vér szétterűl a számban, mint a legfinomabb és legkrémesebb sütemény, talán így lehetne leginkább jellemezni. Egyszerre krémes, és ugyanakkor hűsítő, mint a nyári melegben egy limonádé, vagy egy kimerítő edzés után a hidegvíz. Ó igen... Vizet nem nagyon iszom. Ha olyan meber látott vendégűl, aki nem tudta hogy vámoír vagyok, kedélyesen elteázgattam vele, de vizet azt nem igen szoktam elfogadni. Szinte soha. Bár nem tartom számon, mikor fogadom el, és mikor nem. Látom hogy Lord figyelemmel kíséri a selymes és hűsítő vér útját. Ajkam rátapad az üegre, mint egy gyermek az anyja mellére. Ilyenkor gyakran odaképzelem az emberi nyakat is. Nem tehetek róla, ez ösztön. Semmi, több. De néha olykor-olykor engedem hogy ez a képzelgés felerősödjön bennem, hiszen nem tagadhatom meg, amivé váltam. Néha felszínre kell hogy törjön, hogy aztán legyőzhessem újra. Inkább behunyom a szemem, mert tudom, hogy a pupillám összeszűkűlt, és a szemem pirosba váltott. Még élvezek néhány kortyot, aztán elveszem a számtól az üveget. Körbenyalom a szám, mint egy macska, teljesn ösztönösen, úgy mint egy vadász. Nem hinném, hogy Lord előtt el kéne játszanom az embert. Hiszen úgy is tudja, milyen ez. Hallgatom a szavait, minden szót értettem, de közben mégis inkább csak az ösztön vezérelt. Kicsit megráztam a fejem.
-Tudod a változás néha rossz. Néha megviseli az embert. Majd elmúlik. te is tudod. -nézek rá egy kaján pirosszemű vigyorral, jelezve ezzel hogy tudom, hisze gy cipőben járunk.
-Engem példáúl most az zavar, hogy a mágia felbojgatta az önüralmam. Nem a vérszomjamra gondolok... ne aggódj. -mondom enyhe gúnnyal a számban, hiszen még emlékszem arra, hogy én vagyok a csúnya gonosz vámpír, akitől meg kell védeni Flexet, és én mégis megmentettem az imént, kis tulzással persze.
|
"Koszorú, koszorú, miért vagy olyan szomorú..." - dúdolgatom halkan, alig hallhatón, mintegy aláfestve Evariszt tompa hangját az elmosódó körvonalakkal zsúfolt szobában. Volt ebben az egész jelenetben valami fájdalmasan múlandó, ami paradox módon illegette magát az öröklét jeges tükrében.
A nő közelebb kúszik a mellkasonom, és újabb hiányérzetként élem meg, hogy sem a sajátom, sem az ő szívdobbanását nem hallani, nem érezni. Persze tudjuk imitálni, de magunk között vagyunk, akkor minek?
Akaraktlan is kuncogni kezdek - mintha kicsit becsicccsentettem volna a szokatlan mágiadózis és a szintetikus vér keverékétől, ami nem is olyan hülye elmélet - amikor bevallja, hogy ybizony ő is féltékeny. Igazi, hamisítatlan női irígységgel, amit csak ők tudnak igazán átérezni. Mert nincs két asszony, ki ha találkozik, föl ne mérné a másikat!
- Magam sem tudom biztosan. Szerettem, ahogyan eddig volt. Mi hárman, Arleyn, a Kastély és én azt hiszem egyek vagyunk, és ez most olyan, mintha levágták volna a karomat. De látni őt hajdani pompájában, érezni az örömét! A gondolatai - idézem eszembe azt a zavaros, boldog, csapongó örömet, amiből ugyan semmi értelmeset nem lehett kiolvasni, mégis értettem. - Megérdemli ennyi idő után, hogy az lehessen, aki, főleg, ha megvan rá a lehetősége. De olyan az egész, mintha egy reggel arra kelnél, hogy magad mellett fekszel és te egyszer csak eltávolodnál magadtól.
Tudom én, mennyire hülyén hangzik az, amit mondok, de nem érdekel. Az a bódultság, ami a hatalmába kerített, mindnet letompított bennem, csak ezt az érzést hagyta meg, hogy kristálytisztán, élesen kivilágoljon ebből az egész kusza masszából.
- De ő és Flex - nem mondom, nem gondolom tovább, mert érzem, hogy a tehetetlen düh lassan előkűszik az egyik sötét, koszlott sarokból, és ezt biztosan nem érdemli.
Figyelem helyette, ahogyan Evariszt elcseni tőlem az üveget és újabb nagy kortyokat húz le belőle. A torka ritmikusan mozog, és a szája sarkán megcsillan a szintetikus vér.
|
[104-85] [84-65] [64-45] [44-25] [24-5] [4-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Frissítés
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
