|
Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.
[60-41] [40-21] [20-1]
Metronómhoz hasonlító lépéseim zaját egy egy idegen hang zökkenti félbe. A látásom már kellöképp javult, a hallásom is kezd visszatérni. Orommal furcsa édeskés ízt érzek. Valaki volt a szobámba. Valaki akinek nem kellett volna. Valaki, akit gyülölnöm kell. Akinek a fajtáját évekig öltem. Valaki aki... - végignézek magamon a vállam kissé megereszkednek - ...megmentette az életemet.
- Tudom, hogy ott vagy - hangom rekedten, dem égis magabiztosan zeng - gyere be, magyarázzattal tartozol.
|
Épp behúznám magam mögött az utolsó varázslattal összerakott ajtót, mikor Amorin összefüggéstelen beszéde és éles üvöltése megállít. Akarva-akaratlan fültanúja vagyok a vallomásnak, miszerint nem ő ölt meg valakit, s hogy kire utal, azt lázálma utolsó szavával árulja el: Ni’ani. A név ismerősen cseng, mintha fehér elf lány neve lenne, de nincs időm ámuldozni rajta, ha észrevétlen szándékozom távozni, mert Amorin máris felpattan. Talán az ágy recsegése fedezi az ajtó nyikorgását – engedem el a kilincset odakint, s mintha megúsztam volna egy bűntényt, fellélegezve simulok a folyosó falához.
Már nem bukhatom le, hogy én kúráltam. Sőt, eljátszhatom, hogy most érkeztem, s hallván kiáltozásait megálltam a lakosztálya előtt. Ni’ani – ismétlem magamban a nevet. Hány fehér elfet öl meg egy árnyelf, s lelkiismeret-furdalás nélkül alszik! Nemhogy letagadná, épp hogy dicső, ha kiírt valakit a fajtánkból. Itt valami nem stimmel. És ha valóban ő ölte meg, hagyhatom, hogy élve megússza? Lesben állva várok az ajtaja előtt. Már gyógyultnak tekinthető, fair csatát vívhatunk.
|
Halkan lépkedek a sötét házak között. A falu csendes... túl csendes. picit elöregörnyedve, minél kisseb célpontnak kitéve magamat közeledem a ház felé. Azt mondták itt bujkál. A herceg parancsát teljesítem... Még pár lépés.
Egy nyílvesszö zizegve süvít el az arcom elött és áll bele a közeli fába. Ösztönösen a földrehasalok és begurulo ka legközelebbi hordó mögé. Halk kuncogás
- Gyere elö pici elf - a hangja hideg és kegyetlen. Érzem ahogy ap uszta jelenléte is félelemmel tölt el. Engem, aki senkitől sem riad meg - Gyere elő Amorin. Nincs mitől félned.
- Ki vagy te? - behunyo ma szememet, hogy jobban halljam ha közeledik. Addig is szóval kell tartanom - Miért törsz az életemre?
Halkan kuncog újra.
- Hát nem ismersz meg? Persze el is felejtettem... te nem látsz engem.
- Mit akarsz? - a fejem fájni kezd. Felnéztem a holdra - ne - mordultam fel ahogy megláttam a hold ragyógó aranytányérját - csak most ne...
- Jól halliom? - csend - Persze... hiszen telihold van. Pontosan ezért vagyunk itt.
A szemeimet még mindig behúnyva tartom, érzem ahogy a vér lüktet a fülemben. Halk suhogást hallok. Mintha egy szövetdarabbal végigsimítanánk a füvön.
Lassan megpróbálok elhúzodni másik fedezékbe. Két lépést alig teszek, mikro egy hatalmas szekerce vágódik a hordóba, ami mögött kushadtam. A hordó darabokra törik, én meg macskaügyességgel késeimet elöreszegezve ugrottam a fekete köpenyes alak torkának. Félúton járhattam a levegőben, mikor felém nyújtja a kezét és belemarkolt a levegőbe. Éreztem ahogy elakad a lélegzetem és a lába elé rogyok. Hörgök és vonaglok a fűben, miközben hallom a hideg nevetését.
- Ellenem nem győzhetsz kicsi elf - kacag - gyenge vagy te ahhoz. Telihold van és átváltozol. Te csak egy vadállat vagy...
Hangja elúszik a levegőben, a sötétség körülölel és magába szippant...
Zihálva kelek fel. Egy ágyban fekszem az ablakon beragyog a reggeli napfény. A Számban nehéz édes ízt érzek. Mint egy kölyökkutya végignyalo maz ajkaimat. Ismerős íz, de nem tudom hova tenni. Nyugtalansággal tölt el a tudat. Ahogy tisztulnak a gondolataim, észrevezem, hogy Kedvesem Ni'ani ágyában ébredtem. Mellettem ö fekszik betakarva, nem is látom ebböl a szögből. Mosolyogva kelek fel és a dézsában megmosakszom. Újra elfog az iménti rossz érzés. Megvonom a vállamat és magamra kanyarítottam a köpenyemet. Csak sok butaságot álmodtam kicsit rosz a kedvem.
Aztán rájövök... A falu kora reggel néma. nincsenek tehénkolompok, nincsen gyerekvisitás nincs semmi. Néma csend vesz körül. Belenézek a dézsába és elakad a lélegzetem. A Víz rózsaszín. Arcomhoz kapok. Még érzem rajta a vér tapintását. A gerincemen végifut a hideg, ahogy rájövök hogy miért volt ismerős a vér íze. Odaugrok az ágyhoz és Leránto ma takarót Ni'ani felől. Ott fekszik.... nyitott szemmel szétszaggatott torokkal. Már nem is vérzik. Szemeiből kiolvasható a halálfélelem és döbbenet fura keveréke. Nincs időm gondolkdoni, mert ekkro formálisan rám törik az ajtót. A katonák berontaka a házba lefegyvereznek és a padlóra löknek.. Érzem ahogy egy kard végighasítja az oldalamat. Felüvöltök, mire tucatnyi láb kezd el rugdosni. Valaki a hajánál. A gyönyörű arany szőke hajánál fogva megmarkolja Ni'ani fejét és durván beletekeri ka lepedőbe. Két katona kiviszi majd egy lóra kötik, hogy elvigyék , mint bizonyíték... ellenem. Valaki belemarkol az én hajamba is és felrángat a földről. Tarin az a főkapitány.
- Miért? - csak ennyit bír kinyögni. Az arca neki is sápadt - Miért tetted ezt te állat?
Felüvöltök fájdalmamban és felpattan a szemem. A kastély ban vagyok. Az üvöltésem ébresztett fel, ahogy megpróbáltam kimagyarázni újra, hogy miért nem én öltem meg. De ahogy egy éve, úgy most se tudtam volna kimagyarázni.
Csurog rólam a víz. Bal karommal megpróbálom kisöpörni a hajamat a szemeből. A mozdulat felénél megdöbbenve vettem észre, hogy a karom újra épp. megrázom picit, majd felpattantam az ágyból, és jóleső mazochizmussal konsatálltam, hogy kezd belém visszatérni az erő.
|
A gyógyítás ösztöne vagy az ellenség utálata erősebb-e? Nagy kérdés ez. Ami azonban biztos, az a harcászat erkölcsi törvénye: a legyengített ellenfél nem ellenfél… A csarnok kövezetét permetező, s Amorin lakhelye irányába egyre terebélyesedő vérfoltok kétséget nem adtak afelől, hogy a sötét elf megsebesült. Nem sokáig dilemmáztam, látni akartam őt. Először persze a kíváncsiság hajtott, meg akartam tudni, érzek-e majd valamiféle diadalérzést, valamiféle örömöt, hogy megsemmisülve láthatom. Ám aztán csak álltam ott a törött ajtó előtt, pillanatig földbe gyökerezett lábbal bámultam az ágyban ziláló férfialakot. Füleltem, hogy magánál van-e, vártam, hogy mordul-e rám, mert ha eszméleténél van, észlelnie kell, de csak szaggatott levegővételét hallottam. A kérdés, hogy hol és hogyan sérült meg, hogy beavatkozhatok-e, hogy van-e jogom segíteni, jelentéktelenné törpült. Tettekre volt szükség, ha a jövőben fair csatát szándékoztam vele vívni. Halkan osontam mellé, s felfedeztem, hogy bal karja az, melyből szivárog a vér, s átitatja az ágyneműt. Ócska nyomókötést alkalmazott, de az már szennyezett volt. Az, hogy így legyengítette a végtagsérülés, s hogy verejtékes testtel zilál, arra a feltételezésre adott okot, hogy méreg kering benne és bénítja. Gyors, gyengéd mozdulatokkal kötöttem ki sebét, s miközben Éva érintését adtam neki - melyet a harc során könnyűszerrel ellophatott volna bármikor -, méregsemlegesítő, regeneráló varázslatba kezdtem, mely törés ellen is tökéletes. Miközben az igék hatottak, lázas, fénylő bőrét könnyed szellővel átborogattam, kiszáradt száját megnedvesítettem, s vártam, hogy egyenetlen, erőtlen légzése lassan szabályossá váljon. De nem. A teljes jobbulásig nem időzhettem nála. Miután biztos voltam afelől, hogy a kellő és szükséges ellátást megkapta, tiszta takaróval bebugyoláltam vacogó testét, s felálltam mellőle. Fura, kétes érzések öntöttek el. Egyrészt az ő szemével láttam magam, amint megvetőn, utálattal méreget, s én magam sem voltam képes körülhatárolni, hogy valóban az önutálat munkálkodik-e bennem. Csakhogy emellett a gondoskodás ösztöne nyugalmat és bátorságot adott elviselni ezt a kétes, meglehetősen kényes helyzetet. Puha, settenkedő léptekkel indultam ki a szobájából.
|
Amorin visszatért a Kastélyba, jelenleg továbbra is a D pince lakója, itt lábadozik, ki tudja honnan, és mitől szerzett sebeitől!
|
Bal karom erőtlenül lógott oldalamon, de ezt a hibát köpenyemmel próbáltam észrevétlenné tenni. Hevenyészett kötéseimen át is lassan de egyenletesen csöpögött a vér az elöcsarnok mekulátlanul tiszta padlójára, miközben próbáltam a kamrám felé osonni. Botor dolog egyenes a szállásomra menni, de bíztam abba, hogy itt már nem fenyeget közvetlen életveszély. Fegyvereim nagyrésze odaveszett, csak egy tőr maradt nálam, amit még apámtól kaptam. Ez a tőr ha nem lett volna nálam, akkor most nem lehetnék itt ebben az elátkozott kastélyban. Ahogy vonszóltam magam a kamrám felé, és ahogy a csata mozzanataira gondoltam, a düh lassan elöntotte az agyamat. A csalódottság, hogy az egyetlen szemtanú, a kulcs ember aki tisztára moshatta volna a családom és az én becsületemet, megölték. Ahogy ellenségeim, azo ka mocskos elfek gúnyos arcvonásaik felémlenek elöttem, nehezen bírom ki, hogy belsö érzéseim, állatias mivoltom, amivel a családomat átkozták, elő ne törjön belőlem. Egy szűk folyosóra érek, ahol pár lépcsőfok vezet lefelé. Fejemben az csata, az árulók miatti esélytelen csata hangjai visszahngoznak. Az utolsó lépcsöfoknál mér szinte teljesen elgyengültem. Megbotlottam és térdre estem. Bénult bal karom segítsége nélkül nagyot ütött rajtam a hideg kőpadló, ösztönösen felüvöltöttem. Ez a Vonítás térített észhez engem. Még másodpercek után is viszhangzott a kastélyban. Megdöbbenve látom, hogy a szobám elött hasalok. Hosszú vércsíkot húztam magam után. Utolsó erőmmel amit a düh gerjesztett bennem, berúgtam az ajtót. Fa szilánkok repkedtek mindenfelé, de ezzel már nem törődtem. A lényeg, hogy életben maradtam... Egy ideig... belezuhantam az ágyamba és magával ragadott a szörnyű sebláz okozta rémálmok tengere.
|
A süteményt elfogyasztva Siron Loch a szobájába távozott, Amorin pedig ki tudja hova? Elhagyta a kastélyt, majd jó néhány nappal később, sebesülten tért vissza. Jelenleg a szobájában lábadozik!
Inaktívitás miatti, admini rendezés.
Amorin helyben van, saját kérésére, sebesülésből lábadozik.
Siron a D toronyba, saját lakosztályába került áthelyezésre, onnan folytathatja a játékot!
|
Aranyos, ahogyan szenved szegény. Biztos az a sok kis apró valami kezdte zavarni az orrát, amit magával hozott a molyember, amikor beadta a "sütit" - pillantok ismét a készítmény felé. Azóta sem vált bizalomgerjesztőbbé. Igazán aranyos tőle az igyekezet, de...
Közben Amorin visszatér, és hogy zavarát leplezze, ő is az ajándékot kezdi fikszírozni.
- Igen, tudom - válaszoltam. - Csak... - még mindig tétován bámulom a tálat. Nem vagyok annyira gyáva fajta, de hülye sem, hogy minden baromságba bele lehessen cukkolni.
A sötételf talán még jól is szórakozik zavaromon, legalábbis erre következtetek abból az aprócska mosolyból, ami átsuhan az arcán. Mintha ott sem lenne, de azért én észrevettem.
|
A moly lény szárnyairól lehullott spórák szándékosan elkezdték birizgálni az orromat. Nem hinném, hogy bárki is szeretné, ha ezek az apro porszemcsék eldugítanák a szaglószervüket. Most mégis úgy érzem magam, mint egy idióta, miközben diszkréten próbálom némi fejrázás kíséretében kitakaritani szaglószervemet. Ujjammal pillanat ürelmet kérek, majd az ágyíyamhoz lépkedek félig vakon, és valami zsebkendő-félét keresek amivel kitakarithatom az orromat. Miután végeztem eme nagyszabású müvelettel picit összeráncoltam a homlokomat és úgy ültem vissza Siron elé.
- Az udvariasság azt diktálná, hogy kostold meg - felelem némiképp rekedten, és picit elsápadok ahogy felidézem, hogy pár percel ezelöt csináltam valószínüleg komplett hülyét magamból egy nő elött - az ösztöneim viszont azt súgják, hogy menekülj. Ilyen furcsa étel még életemben nem lettám pedig megéltem pár évtizedet.
Közben észrevétlenül még egy szelet süteményt loptam az enyémből, és élveztem, ahogy a sütemény (vagy a benne lévő varázslat) miatt lélekben újra gyerek lehettem.
|
Csönd ereszkedik ránk. Máskor zavarna, most annyira mégsem. Ez olyan normálisabbnak tűnik, mint az előbb, amikor Amorin határozottan kedves volt. Most nyugodtan érezhetném kínosan magam, de érdekes, hogy azt az előbb már megtettem.
- Ez... furcsa - szólalok meg végül, a még mindig a kezemben tartott, ajándék sütit szemlélve. - Tudom, hogy illik legalább megkostolni, de félelmetesen néz ki. Te mit gondolsz erről?
//egyébként gratulálok, kedves "Kastély Legromantikusabb Sütije" :D//
|
A büvös lufi ami körülvett minket egy szempillantás alatt szétpukkadt ahogy belépett az azidegen lény, akitöl a hátamon is felállt a szőr. Visszabillentem az asztalhoz, és ellenségesen méregettem az alakot aki hátulról a közelembe lopakodott. De végülis csak átnyújtotta a sütijét. A hangulat eloszlott és én kicsit csalódottan tértem vissza a sütihez az alak távozása után. Most egy ideig, megitn az a kínos csönd vesz körül minket, pedig már kezdett oldódni a hölgy.
|
Sironnak talán tetszik az extravagáns süteményem. Nem tudom, mindenesetre itt az ideje, hogy nyugovóra térjek a jó öreg ruhásszekrényemben. /Lufu el az A pincébe/
|
- A víz az elmed - suttogom utána, csak úgy magamnak inkább. - Akkor ezért voltál olyan...
Nem is igazán tudom befejezni a mondatot. Egyszerre volt ismerős és töltött el egyfajta félelemmel is, amikor megéreztem a jelenlétét. Hagyom inkább lebegni ezt az érzést, és helyette a másik nagy problémára koncentrálni.
- A Lord, hát tudja. Ő ajánlotta ezt a megoldást. Pont azért, mert nőként feltűnő lett volna, ha itt élek vele egy kastélyban, annak híre ment volna, és mindenféle pletyka születne. Így, hogy azt hiszik férfi vagyok, mindez nem számít. - Persze van még néhány oka, de azért mindent nem szeretnék az orrára kötni, egy többnyire bizalmatlan és arrogáns elfnek, még akkor sem, amikor jelen pillanatban egyiknek sem tűnik.
- A torta pedig nem is tudom, honnan jött. Talán nem is egy recept volt, hajlamos vagyok keverni őket, aztán lesz belőlük, ami lesz - mosolyodok el, elfogadva a bókot.
Mielőtt válaszolhatna, a molyember toppan be. Tényleg! Amikor bejött, ő sem zárta be maga mögött az ajtót. Kezd ez baromira gyanús lenni. Mitől ilyen szétszórt? Érzem, hogy az adrenalin kicsit megemelkedik bennem. Mi a fene folyik itt?
- Köszönöm... öööö - nem jut eszembe a neve. - Köszönöm szépen.
A "süteményre" nézek, és azon gondolkodtam, hogy ezt vajon egyszer már megpróbálta megenni, vagy a molyembereknél a félig megrágottnak ható étel a megtiszteltetés és a bizalom jele lehet-e, hogy nem akar megmérgezni.
|
Ideje hogy átadjam a sütit a szerencsésnek (vagy szerencsétlennek?) Odalépek Sironhoz.
- Fogadd tőlem eme csekélységet Valentin nap alkalmából és fogyaszd egészséggel ezt a nem mindennapi édességet, kedves Siron.
|
Hátradőlök a széken és elveszem az egyik kistányért a sütivel. Kellemes ize van ahogy szétolvad a számban. Picit emlékeztet gyerekkori énemre, amikor csokit csempésztünk a raktárból. Annak volt ilyen íze. Aztán megtöri a csendet. Szereti a vizet, de csak nézni.
- Érdekes - szám szélén még mindig ott bújkált a mosoly, bár már én éreztem idegesítőnek - nagyon... érdekes - kivülállóként megvetettem volna magamat a viselkedésemért. De mint szereplő, nem tudtam elszakadni a csokoládé ízétől - Mindenesetre azért nem értem, hogy mit keres egy lány férfi ruhában egy vámpír kastélyában. Ez eléggé... félreérthető Mint rád, mind a Lordra nézve. A víz meg... A viztől nem kell félni. Hiszen a viz szomjat és tüzet olt. De ha felingereljük. Akkor egész falvakat képes lemosni a térképről. Igen a víz olyan, mint a nők. Szeszélyesek és ugymond kiállnak az igazukért - elmerengek a múltban. - Mi elfek is víz istenétől származunk a legenda szerint. Nekem elemem a viz, ellenben az elfekkel akik szintén a víz szülöttei, mégis a szelek istenétől várják a segítséget - ujaim megfeszültek a tányéron, de uralkodtam magamon - a torta meg nagyon finom. Látom jo tanárod volt. Hacsak nem saját fejből készült, mert akkor ez elismerésre méltó.
|
Még egyszer alaposan körülnézek, keresem a kandi kamerát, vagy nem is tudom biztosan mit. Egy jelet, bármit, ami magyarázattal szolgál, mert most kicsit elveszettnek érzem magam. Ez az Amorin ugyanaz a nem túl barátságos sötét elf, akivel volt szerencsém összefutni odalenn a medencéknél? Vagy ez valamiféle trükk lehet a részéről?
Pillanatokon belül elém varázsolja az asztalt, és megfeszülnek az inaim, amikor látom, hgy egy rejtekajtót nyit ki. Az iylenek mögött elég durva dolgok lapulnak, de ezúttal csak egy vörösbor kerül elő onnan, ami mondjuk szintén elég veszélyes, de legalább nem azonnal öl. Attól függ, mivel van feltúrbózva...
Kedvesen (!) megdícséri a süteményt, amit hoztam, és ígéretet tesz az elfogyasztására is, habár azt hittem, ő lesz az utolsó, aki ilyesmit megenged magának. Az ilyen alakok eléggé üldözési mániásak, majdnem kizártnak tartottam, hogy rá tudjam venni arra, hogy megkóstolja.
Elfogadom a felém nyújtott poharat és elpirulok a bóktól, de azért megvárom, míg ő nyeli le az első kortyot. Bár figyeltem és nem láttam gyanús mozdulatot, sem mágiát nem érzékeltem, amivel trükközhetett volna, azért még így sem száz százalék, hogy tiszta az italom. De nem sérthetem meg azzal, hogy visszautasítom, és ki tudja, talán tényleg az lenne a legegyszerűb, ha egy mindentől távol eső kastélyban megmérgez egy idegen, mert akkor legalább mindennek vége.
A bor kellemes hőmérsékletű, és picit éget, hiszen elég erős, még épp csak érezni benne a gyümölcsöt. Jobban kedvelem azokat a fajtákat, ahol maga az alkohol nincs ennyire jelen, de még nekem, aki nem vagyok valami nagy borász, is el kell ismernem, hogy tényleg kiválló minőségű darabot tartok a kezemben. Lenyeltem és nem haltam meg. Ideje viszonoznom a szivességet.
Elvezsek egy süteményt, kettévágom, és mindkét darabból elveszek egy-egy villányit, hogy lássa, egyik fele sem mérgezett, mint Hófehérke almájának.
- Tulajdonképpen én szeretem a vizet - szólalok meg, hogy megtörjem a szertartásossá vált csöndet - csak... - ismt megakadok és elpirulok a gondolatra, hogy rájött, lány vagyok. - Igazából jobb, ha nézem.
|
Meglepett a kedvessége. Hozott nekem tortát... Minden kételyem eloszlott, ö biztos, hogy lány. Lassan leült de még mindig a lakosztályomat vizsgálgatta. Halkan arréb lépkedtem, és az egyik falhoz léptem.
- Ha jól emlékszem, nem igazán szereted a vizet - céloztam az uszodában történt incidensre - de remélem nem utasítassz el... - széles mozdulattal kinyitottam egy rejtekablak szerűséget a falon - egy joféle vörösbort hazám egyik büszkeségét. Hatvanegy és fél fokos - olvastam a cimkén az elf irást - a tortánohz pont jó lesz - szó nélkül közénkhúztam egy asztalt és töltöttem mindkettönknek egy egy pohár bort. - Ha nem gond, meg is kostolom a tortát - szám sarkában egy mosoly bujkált. Éreztem ,hogy mondani akar valamit, de megvártam míg rátér ő maga. Meg igazából kíváncsi, vagyok ki lehet az aki engem is meg tudott téveszteni. - Légy hát segítségemre. Egyedül kár lenne elfogyasztani eme cukrászmüvet.
Mosolyogva biccentettem majd felé emeltem poharamat. - A te egészségedre.
|
Kis híján elejtem a nagy műgonddal elkészített süteményt. Anniyra belefeledkeztem a szoba vizsgálatába... Meg az utóbbi idők is! Egyszerűen elfáradt a koncentrációm. Sajnos messze nem vagyok profi a varázslatokban, talán jobban oda kellett volna figyelnem, vagy egyszerűen csak nincs ennyi erőm, de ha nem figyelek oda, az álca pillanatok alatt szertefoszlik. Mint most is.
Megfeledkeztem magamról, a külvilágról. Ha odahaza vagyok, egy ilyen hiba...
Remegő kézzel teszem le a süteményt, legaább az ne vesszen kárba. Közben összeszedem magam annyira, hogy újra magam köré vonjam a bűvöletet, még akkor is, ha tudom, részben már felesleges. De talán meg tudom győzni! De hogyan fogjak hozzá?
Leülök a felkínált helyre, nem akarok elutasítónak tűnni, és az igazsághoz az is hozzá tartozik, hogy a lábam sem sokáig bírna el. Most nem akarok arra is külön erőt pazarolni, hogy álljak.
- Hoztam neked tortát - böktem ki végül.
|
Elégedetten osonok a folyosókon egészen a lakosztályomig. Ám a hatodik érzékem megsúgja, hogy lassítsak. Összevontam a szemöldökömet, és az árnyékok mögé bújve osontem a szobámig. Az ajtó nyitva. Emlékszem, hogy bezártam magam után. Kezem már a csizmám szárában lévő tör után kutat. Rákulcsolódik a kezem a nyelére, és közelebb araszolok az ajtóhoz. Ahogy Mesterem Aines tanitotta behunytam a szememet. Így az orrommal és afülemmel jobban tudtam tájékozódni. Halk egyenletes légzést hallok. De mi ez...? Ez a fura illat. Beleszippantok még egyett. Kellemes. Ha ártó szándékai lennének akkor elfedte volna a szagát de nem... vagy nincsenek ártó szándékai vagy nagyon béna. Belépek a szobába. Az a fura alak ha jól emlékszem Siron, állt a szobámban egy tortával a kezében. Végignéztem karcsu alakján és dús haján.
- Mit keresel itt? - kérdeztem. Lassan megkerültem így szemből is végigmérhettem. Aztán a felimserés döbbenetes hulláma majdnem ledöntött a lábamról. Próbáltam uralkodni magamon, reméltem ,hogy hangom nem árülje el döbbenetemet. De a szavak már elöjöttek - Te lány vagy - suttogtam
Mivel idötlen idök ota nem hallottam nöi szavakat a keseröség egy pillanat alatt tört fel bennem. Nem akartam elzavarni, ugyhogy egy egyszerü megoldást válaszottam.
- Ülj le... ha van kedved.
|
Udvariasan bekopogok, várva, hátha kiszól. Valószínúleg nem az enyém lesz a legmeglepőbb átadás azzal, hogy az ajzaja előtt állva próbálom neki átadni a süteményét, de talán kárpótolja maga az édesség. Azért készítettem ilyenre, mert ahogyan elnéztem, kedveli a természetet, talán tetszeni fog neki.
Odabentről semmiféle hang nem hallatszik ki, így egy kis mágiával próbálok meg bekúszni, kideríteni, hogy egyáltalán odabenn tartózkodik e valaki. Mivel senkit nem érzékelek, az ajtó pedig nem a legjobb állapotban van, nem tart sokáig kinyitnom, és besurrannom. Igazán nem betörni szeretnék, csak letenni valami jól látható helyre a tortát!
De aztán szinte lecövekelek. A lakoszytály gyönyörű. Mintha egy sziklabarlangba vájták volna ez egészet. Bár tudom, hogy még a Kastélyon belül vagyok, de idebenn ezt egy pillanat alatt el tudom felejteni. Megérte az idevezető sötét és barátságtalan út. Nem értem miért mindig ilyen ijesztőek a pincébe vezető járatok!
Csak állok ott, kezemben a tortával és gyönyörködöm a berendezésben.
// http://t1.gstatic.com/images?q=tbn:ANd9GcTS_a7FH4PmlG6tQeTtShbQfJ5M_B-lGU9wBUExHYd9edRnklZV //
|
[60-41] [40-21] [20-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Frissítés
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
