Van az a pillanat, amikor a sok rossz idő, eső és vihar után előbukkan a szivárvány, és az addigi szakadatlan félhomályból előbukkanva annyira szeretnéd a magadénak tudni, megérinteni, elkapni, örökké megtartani a szivárványt, mégha tisztában is vagy ennek lehetetlenségével. És ha elég sötét vagy már odabenn, akkor van a pillanat, amikor rájösz, hogy mások is pont ezt szeretnék tenni, és olyankor féltékeny leszel, annyira, hogy képes lennél ugyanazokkal a kezekkel, amikkel az imént még a színes fényt hajkurásztad, megfojtani a többi mást, habárha tudod, a szivárvány senkié. Mégis, te is elfogadod a szivárvány szabadon választ égboltot, s csak remélheted, hogy vagy olyan szerencsés, hogy újból láthatod. Egyszer. Majd. A viharok után.