Mert mindig is lesznek

Blogot írni az egyik legnagyobb hazugság? Vagy csak én gondolom így? Cáfolj meg, kérlek!

Aki naplót vezet, valahol mind hazudik. Hazudik arról, hogy milyen ő, milyen szeretne lenni, milyen az élete. Hazudik a boldogságáról, vagy épp eltúlozza a nyomorát. De soha, semmiféleképpen, nem írja meg a teljes, őszinte valóságot! Ahogy most, talán én sem... Csak próbálkozom.

De a legnagyobb hazugság maga az EMBER, így, nagybetűkkel. Mintegy szinonímájaként a szónak.

Ma az exem elvitte láthatásra a fiamat. Másfél órával később hozta vissza, az ígért időpont után, anélkül, hogy erről küldött volna legalább egy smst. Amikor kérdőre vontam, az új párja beleszólt, majd odáig fajult a vita, hogy megfenyegetett, elveszi tőlem a fiamat.
Az exem ki akarta venni a kezemből a kicsit, de én nem adtam, mire szabályosan kitépte a karjaimból. Amikor megpróbáltam visszaszereznei lekevert egyet... majd megint... majd megint... és megint... ki tudja hányszor.
Torkom szakadtából üvöltöttem. Anyám meghallotta, és kijött a kapuhoz. Visszaszereztük a kicsit, és bezártuk a kaput. Az exem még utánam vágta, h többet egy vasat sem kapunk.

Hazugság volt a szerelem, amit iránta éreztem? Nem, nem hiszem. Én tényleg szerettem ezt az embert... valamikor... És ő? Szeretett valaha is?

Hazugság minden blogbejegyzés. Az ember azért írja, hogy mások sajnálkozzanak rajta, vagy h bepötyögve a tényeket, tisztább képet alkosson, és jobban átláthassa a helyzetet, majd filozofálhasson rajta egy jót, és a végére érve rájöhessen, az élet mégis csak jó, mindennek megvan a maga oka. Ebben hiszek, hogy az élet jó? Nos, ebben kevésbé.

Ez a blogbejegyzés nem hozott megnyugvást nekem. Reménykedtem, hogy a végére érve engem is elringat ez a "kegyes" hazugság majd, de pont olyan feszültnek érzem magam, mint a kezdetén. Azt hiszem, a novellafűzéremnek lassan új darabja lesz...