Homokozó2009.09.27. 14:36, LordDracul
Tíz ici pici, gumicumi nudli, baktat a sivatagban....
Annyira szét vagyok esve mostanában. Eddig, azt hiszem egész életem folyamán, ez a legrosszabb. Mert nem állandó.
Régebben mindig tisztában volta vele, hogy két hepe nem követheti egymást, biztosan lesz közöttük egy hupa. De most, olyan, mintha egy sivatagban sétálnék. A talaj egyenes, lejt, emelkedik, igazából mégsem tudod, hogy ezt mihez kéne viszonyítanod, hiszen a talaj állandóan változóban van. Ami az alőbb dombnak tűnt, az visszatekintve már csak sík vidék. És sorolhatnám....
Amikor lépek, nem egyszer megtellik a cipőm homokkal, és szúr, olyan nagyon szúr, és nem tudom kirázni a cipőmből, mert nincs hova leülni.
És nem látom a végét...
Mindenütt csak a süppedős homok, nincs árnyék, nincs víz, nincs élelem. Szükségem sincs ezekre. Mert annyira kiégtem.
Ez valahogy nem az átmeneti rossz, mert a legfurább, hogy úgy érzem, néha fölfelé kaptatok az emelkedőn, és ha még egy kicsit erőlködöm, akkor felérve a tetejére, megpillanthatom Káanán földjét. Aztán ott vagyok a tetőn, és látom. Komolyan. Ettől megnyugszom, erőt merítek. Aztán pislogni vagyok kénytelen, mert a szél a szemembe fúj, és mire újra élesen látnék, addigra megint egy homokkupac tornyosodik előttem. A hátam mögött pedig nincs semmi...
Fáj a fejem.
Álmos vagyok.
Álmos vagyok.
Álmos vagyok.
|