Azt hiszem ez a megfelelő szó rá. Szerelmes vagyok.
Mindezt hogyan értem el a szakítást követő egy hónapon belül? Magam sem tudom. Mint ahogy azt sem, hogy mi ez az érzés.

"Nem tudom mi ez, de jó nagyon
Fájása édes, had fájjon, hagyom
Ha balgaság, ha tévedés, legyen
Ha szerelem, bocsásd ezt meg nekem"

Ennyi. Azt hiszem ehhez nincs mit hozzáfűznöm, tökéletesen keírja a mostani lekiállapotomat. A szakítás utáni bizonytalanság, ami őrülten kapaszkodna valamibe, ami stabilabb, mint a lélek. A félelem, hogy csak menekülés a másik, a félelem, hogy mégsem, a félelem, hogy elveszítem.... Nem tudom. Hatalmas a káosz még itt benn. A biztos, hogy minden percet számolok, amíg újra találkozunk, hogy az éjszakák hidegek nélküle, és bár nem volt még részem benne, de hiányzik, hogy a fejem a vállgödébe hajtva aludjak el, hallgatva a szívdobbanásait. 
Azt hiszem, most bizonyítom be magamnak is, hogy szerelmes vagyok. Ha valamiről csak ennyire általánosságokat, ennyire közhelyeket tudunk írni, az a boldogság. Legalábbis nálam. Sosem tudtam alkotni akkor, amikor boldog voltam. Most sem.

"Mondd, miért nem írsz soha vidám dalt?
Mondd, nálad az öröm az meddig tart?
Mindig csak álom, szerelem hajt
Mondd, miért nem írsz soha vidám dalt?"