Közeleg a vacsoraidő. Anya krumplistésztát gyárt, és ezen felül bőszen szeleteli a hagymát, répát, karfiolt...stb egy edénybe. Aztán felönti vízzel, és felteszi főni. Nekem pedig kezd csorogni a nyálam, szépen lassan, szolidan, szeliden.
Egyszer csak, végre, elkészül a kaja, és végigsöpör a házon a szózat: Vályúhoz! - Csak mert mé ne legyünk kultúráltak, mán!

Ölemben a kis Piócával, nyújtogattuk a tányért, imitálva ezzel az 'éhenkórász banda' című szoborcsoportot.
Amikor sorra kerültünk, halkan megjegyeztem, hogy keveset, mert én a finom, finom, finom husilevesre gyúrok, ami így utólag, elég furcsa, hogy nem készült el hamarabb, mint a másodikféle. 
Aztán felvilágosítottak. 
Hogy az a szombati kaja lesz, és még csak nem is leves.... Ááááá.... Egy világ omlott össze bennem! Komolyan. Amikor ennyire rákészülsz valamire...
Szóval most kicsit letargikus vagyok, bár haloványan már érezeteti jótékony hatását az a kis megsúgott info, miszerint amit én benéztem, abból vadas lesz. Nyamm. 
De kérdem én, hol van még a szombat?!