Újabb vendégposzt. Nem tudok ülni a seggemen. Illetve, pont hogy csak ezt csinálom egész nap. Mikor megemberelném magam, hogy leüljek cikket írni – mert 5 hete nem publikáltam ami kind of bullshite* – végül a Colette-n lyukadok ki, 3000€-s ruhákért sírva; vagy a youtube-n, ahol a „Ralph Fiennes 2005-ös interjúja”-tól kezdve a „Hogyan készít cukorsárkányt ez a random koreai művész”-ig mindent megnézek; vagy az IMDB-n, ahol rájövök hogy az adott kedvenc filmem tele olyan figurával, akit imádok, csak nem tűnt fel hogy ők azok.

 (Észrevettétek már Jamie C. Bower mennyire feminin? Nem? És ő játssza Jace-t a Csontvárosban. Amiben Jonathan Rhys Meyers is játszik majd. Véletlen volna?)

 Szóval, miután már stoppoltam a Galaxisban, főztem spagettit, néztem batmant, kifestettem a lábujjkörmeimet „Peek A Boo” színűre és megtudtam, Párizsban épp melyik ásványvizet isszák a sznob parisienne-k, megrohan a félreismerhetetlen rossz érzés. Nekem valamit csinálnom kéne.

 És miközben azon gondolkodom, hogy nem csinálok semmit, még mindig nem kezdtem bele abba a valamibe, amit majd csinálni fogok, és ez tolódik, míg végül: elmúlt huszonnégy óra. Nagy gondban vagyok az idővel; száműzni kellene. Elvégre, ez is csak elmélet, mint a pénz: idő valójában nem létezik, csak a társadalom 27% áfával megspékelt terméke.

Mitcsináljak mitcsináljak mitcsináljak kifutok az időből.

A válasz a végső kérdésre, avagy az élet, a világmindenség meg minden…

a válasz…

…

A! válasz…

tüdüdüdüdü

42

(csöndben elmegy meghalni)

*(Imádom a skót akcentust, egyébként)

Csak ennyit akartam megosztani veletek. további jó sütkérezést. (a trikini már nem divat, főleg nem ha férfi vagy)

ő itt a szerelmem ken. köszönjetek kennek.