Megkezdődik a "karácsonyi láz". Valóban ezt akarjuk?
Megjegyzés: A történet az Imagine, Hová tűnt a télapó? c. kihívására készült, bár szorosabb értelemben véve kicsit eltér a kiírástól.
- Megkezdődött a „karácsony”.
Anyám egy nap ezzel érkezett haza a munkából. Én nem gyakran olvasok újságot, se időm, se kedvem, se energiám nincs hozzá, hogy az emberek mindennapi hülyeségét megemésszem. Bőven elég nekem a sajátom is. Kicsit értetlen néztem hát, hisz még legalább egy hónap van az ünnepig. Tartott egy kis hatásszünetet, majd belekezdett az aznapi hírek ismertetésébe.
„- De jó! - húzom el a szám előre is.”
Amerikában már van halálos áldozata az ünnepi láznak.
Az egyik nagy cég előtt tömött sorban álltak az emberek, toporogva a hidegben, fázósan összehúzva maguk körül a szivárvány minden színépen pompázó, eltérő szabású és anyagú, de legfőképp árú kabátokat. A leheletük kis pöffenésekkel szállt az ég felé, mint megannyi lélekdarabka, ami megunta a mindennapi élet sivárságát, és visszakívánkozik valahová, amire már nem tud, vagy nem is akar emlékezni, itt. Talán ezek eltávozása vonta maga után azt, ami ezután következett. Ha több lélek maradt volna az emberekben, elképzelhető, hogy elkerülhető lett volna az a rémálomba illő jelenet, ami pár perccel később kibontakozott, a komor és föléjük tornyosuló, karácsonyi díszeivel gúnyosan pislogó cégóriás árnyékában meghúzódó, átfagyott sokaság között.
Az épület üvegportálja előtt egy alkalmazott állt, várva a parancsot a nyitásra. Odabenn minden készen állt már. Rendesen befűtöttek, hogy a vásárlóknak legyen kedvük minél hosszabb ideig válogatni, minél többet, hogy a lehető legtöbb pénz hátrahagyásával, elégedetten lépjenek majd ki innen, hogy tovarohanhassanak, mozgásban tartva ezzel az élet taposómalmát. Az ajándéktárgyak takaros oszlopokba, sorokba rendezve, vagy épp gúlába, ha úgy kiívánta a dekoráció, és mindenhol fenyőgallyak, lámpácskák, kis mikulás, rénszarvas és krampuszok hada figyelte megadón az utolsó simításokat, várva, hogy idegesen kapkodó kezek nyúljanak utánuk szitkozódva, mert túl magasan vannak, nem elég szépek, kár, hogy ilyen színűek és egyébként is, miért kerülnek ilyen sokba.
Odakinn koncerthangulat uralkodott. Nem az a jófajta bizsergés, amikor ott állsz a tömegben és tudod, hogy hamarosan részese leszel kedvenced életének egyetlen órácskájában, és soha nem feledhető élményként meséled majd évek múlva is, ha valaki rákérdez. Nem, ez a tömeg az ingerült „rajongók” tömege volt, akikkel közölték, késik a kezdés. Aztán megint, és megint... míg végül kilép egy ember a színpadra és sajnálkozva közli, hogy a koncert technikai, vagy egyéb okok miatt elmarad, de a megértésünket köszöni.
A tömeg feszülten várta a pillanatot, amikor az áruház végre megnyitja mindenféle kedvezménnyel és karácsonyi mütyűrökkel teleaggatott üvegajtajait, hogy minél hamarabb letudhassák a vásárláshoz tartozó kínokat, és az akciós termékeket ne kapkodják el az orruk elől más, szemfülesebb vásárlók. Mindenki első akart lenni. A kényszernek engedve a tömeg megindult hát...
Benyomta az üvegportált, ami ráesett szerencsétlen alkalmazottra, aki hűségesen várta a főnök szavát, és közben el-elgondolkodott azon, vajon kollegája félreteszi-e az ajándékot, amit kinézett az előbb, amikor az ajtóhoz cövekelt. Senki sem állt meg segíteni, senki sem vette észre... Mire mentőt hívtak volna a tömeg által megtaposott embernek, az meghalt...
Egy másik „karácsonyi” sztori. Két apukáról szól, akik szívük minden szeretetével azon voltak, hogy gyermekük kívánságát teljesíthessék. Egy standnál találkoztak, ugyanazt a játékot vizsgálták immár percek óta. Az egyik végre elszánta magát, és érte nyúlt, gondolván, ez lesz a tökéletes ajándék. A másik, látva a határozott mozdulatot, úgy döntött nem adja fel, mert ha más is arra gondolt, amire ő, akkor biztos ez lesz csemetéjének a megfelelő meglepetés. Ő is a dobozért nyúlt.
Megdöbbenve, ellenségesen méregették egymást, majd az első apuka megszólalt.
„- Kérem, ezt én vettem le a polcról elsőként!”
„- Én hamarabb érkeztem ide, én néztem ki a fiamnak!”
Szóváltás kerekedett, hogy vajon kit is illet a hirtelen igencsak fölértékelődött zsákmány. Az emberek és eladók körülállták a jelenetet, és néhány hamvába holt kísérlet után feladták, hogy kibékítsék az úriembereket, vagy bárminémű egyezményt kínáljanak nekik. Álltak tehetelenül, bámulva a két férfi egyre hevesebbé váló vitáját.
„- Volna képe elrontani a fiam legszebb karácsonyát?”
„- Az én fiam évek óta erről álmodozik, adja ide azt a dobozt és menjen a pokolba!”
Végül pont került a történet végére. Az egyik férfi előrántotta a pisztolyát, mire a másik, látva a fenyegetést, szintén a sajátja után nyúlt....
A két lövés eldörrent...
A mentők nem tudták egyikőjüket sem megmenteni.
- Kérdem én, hová tűnt a Mikulás? Hová tűnt a karácsony? 2000 évvel ezelőtt az Isten valóban ezért született? Ezt akarta elérni? Vásárlási lázat? Pénzszórást? Őrületet? Halált?
Hova tűntek a gyerekek, akik az izgalomtól nem tudnak aludni hatodikán, és azt találgatták, vajon elég jók voltak-e, hogy ne csak virgácsot, vagy szenet kapjanak? Hol vannak a gyerekek, akik kipirult arccal várják a szobából a csengettyűszót, mely jelzi, hogy szabad az út, a Jézuska megérkezett?
- Az emberek találgatják, mikor születik meg az Anti-Krisztus? Már régóta megszületett, talán még az igazi előtt, csak nem tűnt fel senkinek. Nem személy a Gonosz, hanem állapot, egy szemléletmód. Amikor olyanná válnak a családok, mint most, vagy egyszerűen nem is lesznek. Átalakuló értékrend, ahol nem számít a személy. Háborúk, gátlás nélküli leépítések, az emberek totális kizsákmányolása. Ezek mindig is voltak. A számítógép, ami a gyerekek között családi veszekedést, gyűlölködést szít, hogy ki, mikor, mennyit ülhet előtte. Az alkoholista szülők, elhanyagolt kölykök. Családon belüli erőszak, veszekedés, undor és megcsömörlés.
De az Anti-Krisztus dicsősége legszebben az ünnepeink alatt fénylik. Ott ragyog a szemekben, minden szembejövőre rákacsintva, „észreveszel ugye, de nem ismersz fel, nem látsz magadnál tovább!” és játékosan kacag fel veled együtt, amikor a bárgyú kirakatokba bámulsz.
- Ha én lennék az ünnep, a mikulás, én is menekülnék, mielőtt megfojtanak a giccsel, a szemérmetlenséggel, a hazugsággal! Én is menekülnék, kár, hogy lassan nincs hova bújni ez elől – fakadtam ki felháborodva, mintha ez bármit is megoldana.
Az utolsó szavakra elősompolygott az ajtó mögül a gyermekem, ahol valószínűleg eddig hallgatózott. Gondolom érzékelte az ingerült hangulatot, és nem mert hamarabb kijönni. Közel jött hozzánk, majd kihúzta egész csöppnyi valóját, és nagy komolyan felénk fordult, felemelte kicsi kezeit, és nagy bátran puha, kötött pulóvere elején vigyorgó kukacra bökött.
- Hát ide elbújhat – mutatott a szívére.
---------------------------------------------------------------------------
LordDracul: A két felhozott példa valóban megtörtént eseményen alapul. Én nem voltam ott, csak felhasználtam az információt a gondolataim kifejezésésre, így csak a szituáció valós, a párbeszédek, érzelmek, stb. saját megfogalmazás.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
Imagine Archív
Reviewer: GYK Bejelentkezett [Feljelentés]
Date: 08/12/24 22:50 Title: Hová tûnt?
Hm... Elsore kissé csalódott voltam, hiszen a történet kétharmada úgymond kopptt dolog. Oké, tudom, hogy te írtad a párbeszédeket, meg minden, de valahogy akkor is azt éreztem, errol nem tehetek.
Aztán most, hogy újraolvasom/tam, más szemmel látom a dolgokat. Szomorúnak tartom, hogy ilyen dolgok megtörténhetnek. De azért örülök is, hiszen ezek a dolgok inkább Amerikában jellemzoek, nálunk ennyire még nem terjedt el ez. De mivel sajnos minden hülyeség Amerikából jön, valószínuleg lassanként ez is eljut hozzánk. :S
És most így második olvasásra nem siklottam el a kerettörténeten sem. A kisgyerek reakciója aranyos volt, az nagyon tetszett. Ebbol is látszik, hogy a legoszintébbek, a legtisztább szívuek az ilyen csöppségek. :)
Szerző válasza:
Hella:)
Jogos ^^ Ezért is nem "akadtam ki", hogy nem ért el semmilyen helyezést. Azt hiszem, valahol ezt az egypercest nem is annyira a páylázat kedvéért írtam akkor, mint inkább kiadtam magamból azt az irtózatot, ami odabenn tombolt...
A gyerekek tisztaszívűsége pedig tény, mint ahogy az is, hogy mi vagyunk/leszük érte a felelősek! Szóval, talán nem hiába szoktam le a csúnya beszédről is :)