Meglepődve néztem a hang irányába. A követelődző hangocska olyan egy, másfél éves kislányé volt, aki kiságya rácsaiba kapaszkodva bámult rám a kissé elhúzott függöny rejtekéből.

- Nem hallod? Gyere le hozzám! Játszani akarok veled!

- Ejha, kislány, nem vagy túl udvarias.

- Mi az az udvarias? - nézett rám, nagy, átható kék szemeivel, őszintén. Túl tisztán ahhoz, hogy kételkedni kezdjek kérdése komolyságában.

- Nem fontos, majd megtanulod. Csak légy kicsit kedvesebb.

- Akkor lejössz hozzám?

Ahogy teljes egészében feléfordultam, a fény megcsillant szőkés tincsein. Megsimogattam az arcát, és kis kezeit is. Boldogan kacagott fel, mintha megcsiklandoztam volna.

-Ez nagyon jó, még egyszer!

Egy darabig elszórakoztattam, majd mikor elfáradt, megvilágítottam a párnáját, hogy kényelmesen vissza tudjon feküdni. Ő továbbra is mosolyogva fürkészte vonásaim.

- Mesélj nekem! Te onnan mindent biztosan jól látsz...

- Mit mondhatna neked egy ilyen vénség?

- Mesélj! - kötötte az ebet a karóhoz.

- Egyszer volt, hol nem volt... - a szavak maguktól tolultak a számra, és én csak meséltem, és meséltem. Királyokról, hercegekről, kisasszonyokról, szegénylegényekről, furfangos leányokról, csodaszarvasról, unikornisról, sárkányokról, és még ki tudja mi mindenről. Annyi elmondanivalóm volt. Olyan régen áhítottam a pillanatot, hogy valaki megtörje a magányt. Mert hiába vagyok én a fény, az útmutató, mindez nem ér semmit, ha nincs rám szükség, ha nincs kit vezetni. Ezt is akkor értettem meg, miközben varázslatos kalandokat meséltem hosszú éjszakákon át egy kisgyermeknek, kinek tiszta lelke ott pihent mellettem, s izgatottan lóbázta a lábát, sarlómon fészkelődve. Kicsiny szárnyai birizgáltak, simogattak, ahogy hajdanán én tettem, és éreztem, hogy napról napra melegebb fénnyel vonom be az éjszakát...

Aztán kis barátom óvodás lett. Szavakat használt, és hasonkorú barátokat szerzett. Az egész napos játéktól kimerülten terültek el szárnyai, kicsiny arca mellett a párnán. Én fényemmel betakargattam, nem akarván fölkelteni, azontúl minden éjjel. De hiába vártam, nem szólt hozzám többet, nem kéredzkedett államra, és nem nyomott puszit az arcomra, bármennyire is reménykedtem benne, hogy egyszer megint olyan lesz minden, mint régen.

Fájt. Nagyon fájt. Most is magányos vagyok, de kicsit jobb, hogy vannak emlékeim, melyeket néha-néha felidézek, s olyankor szélesen elmosolyodva terjesztem ki a fényemet az alattam fekvő világra, elűzve mások bánatát is.

Kis barátném azóta felserdült, s már az ő kislányának álmát is én vigyázom. Látom, amint esténként föléhajol egy jóéjt-csókra, amit hajdanán nekem tartogatott. Nem érzek irigységet, tudomásul veszem, hogy csak én őrködőm változatlan, minden más továbbhalad...

***

- Anya!

- Igen, Szívem?

- Mesélj nekem!

- Mindjárt előkeresem a könyvet...

- Ne! - Anya kérdőn néz rám – Te mesélj!

- De Anya nem tud meséket...

- Te mesélj! - könyörgőre fogom, mire mégis beadja a derekát.

- Ha ennyire kötöd az ebet a karóhoz, - egyezik bele – akkor teszek egy próbát, de ne várj valami fantasztikusat! Én nem tudok olyan szépeket, mint amiket olvasni szoktunk...

Azzal belekezdett. Mesélt kastélyokról, világszép hercegkisasszonyokról, unikornisról, szegénylegényről, beszélő állatokról, mindenféle lényekről. Én pedig szájtátva hallgattam a sok csodás történetet, és még többet követeltem.

Egyik este, a mese, egy tündérről szólt, aki jóban volt a Holddal, és minden találkozásukkor megbeszélték, mi minden történt a Földön. A történet kinőtte magát, és onnantól hosszú éjeken keresztül beszélt Anyám a kalandjaikról. A szeleburdi lányka, és a sokat megélt, bölcs, öreg Hold története sok-sok estén keresztül ringatott álomba.

- Anya! - szóltam utána az álom küszöbén.

- Igen, Kicsim!

- Ma ne húzd el a függönyt!

- Miért, Édesem?

- Szeretnék a Holddal beszélgetni.

- Ugyan már! Az csak egy mese. Nem fogsz tudni rendesen aludni, és holnap fáradt leszel az oviban.

- Anya? Te sosem akartál beszélgetni vele?

- Kincsem, ez butaság. Aludj inkább!

- Jó éjt! - azzal egy puszit nyomott az orrom hegyére.

- Jó éjt! - ásítottam.

Anya kiment, de elfelejtte behúzni a sötétítőt.

***

- Ugye tudod, hogy nem feledett el teljesen?

Megdöbbenve fordultam az ismerős hang irányába. Az ágyrácsba kapaszkodó kislány bizakodva tekintett föl rám, majd mint aki jól végezte dolgát, lefeküdt, de eközben még mindig hunyorogva fürkészett.

- Ideülhetek melléd? - kérdezte, csöppet sem megszeppenve.

- Te sem vagy udvariasabb, mint Anyád...

- Mi az az udvariasság?

- Mindegy, csak legyél kicsit kedvesebb...

Hozzámsimult miközben lábát lógázta, szárnyacskái csiklandozták az arcom.

- Ugye nekem is mesélsz majd...

- Honnan tudod...?

- Ugyan már! - kiáltott föl. – Gyerek vagyok. - mondta, mintha ez mindent megmagyarázna.

Én mindenesetre megértettem.

- Te is elfeledsz majd...

- Sosem teszem meg!

- Anyád is...

- Mindig emlékezni fog, akárcsak én. De a felnőttek szégyellik a lelküket. Inkább az mondják, bolond gyermekálom.

- Te is fölnősz.

- Nekem is lesz gyerekem.

Erre nem tudtam mit válaszolni. Megcsipkedte az arcom, s keze nyoma kipirosodott. Ő vidáman felkacagott.

- Akkor mesélsz nekem?

Egy beletörődő sóhajt hallattam.

- Ha annyira kötöd az ebet a karóhoz. Egyszer volt, hol nem volt...

Súgó 3 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

2013.02.07. 01:11 Mmdodo Kedves LordDracul!   Most lehordalak! Még hogy butaság? Hát van Neked lelked ilyet... és még le is írod? Na,  .....  Mintha nem tudnád, (de akkor minek írtad?) hogy MESE! Egy gyönyörű tündérmese. ÉS mivel ilyet tudsz, légyszi ne írj utólagos butaságokat! Tanulj inkább a saját mesédből: ne szégyelld elismerni, nevén nevezni a csodát. A szívünk vágyát. Na és, ha felnőttünk? Öhm... azért remélem nem bántódtál meg? CC-nak szántam, viszont sokak szerint csapnivaló a humorom...   Üdv.: Mmdodo

2010.02.03. 23:19 Liliana Szerintem több igazság van benne, mint butaság! ;) 2010.01.30 21:45 Liliana „Erre a történetre szavaztam korábban is! Ez annyira szép! Jó volt újra elolvasni! Válasz: Tényleg! *visszaemlékszik* Jam, megírni is jó volt. Ez amolyan kis "butaság", még így novellának is, de aranyos. Ennyi. Ez is volt a fő cél:)

2010.01.30. 21:45 Liliana Erre a történetre szavaztam korábban is! Ez annyira szép! Jó volt újra elolvasni! Válasz: Tényleg! *visszaemlékszik* Jam, megírni is jó volt. Ez amolyan kis "butaság", még így novellának is, de aranyos. Ennyi. Ez is volt a fő cél:)