 Valós történet, talán kilencedikes lehettem akkor. :)
Egyszer csak nyílt az ajtó....
Szóval, mit is mondhatnék? Talán elég bevezetőnek annyi, hogy „egyszer csak nyílt az ajtó!” Fejtsem ki bővebben? Nos, ez úgy volt...
Átlag minden rendes kollégiumban, tehát nálunk is, a studium ideje alatt a diákok betömörülnek egy közös terembe, és egy nevelő óvó/védő szárnyai alatt tanúlnk, mint a kisangyal. Ez lenne az „elvileg” felállás. Gyakorlatilag mindenki elpárolog, amilyen gyorsan csak tud, olyan helyekre, ahol csönd van, nevelő nincs. A rendesebbje szűzi magányában töltögeti a kis buksijába az okosságokat, míg az a link, tróger banda, melynek jómagam is oszlopos tagja vagyok, megkeresi egymást és kezdetét veszi az unalamas tanidő elütése.
A szobánk ismét egy ilyen kis „baráti összejövetelre” ült össze azon a szép hétfői délutánon. Ugyis olyan pangós ma minden, meg egyébként is ráérünk, hiszen holnap mindössze két dogát kell megírnunk, egy matekot, meg egy irodalmat. A szoba elötti asztalnál ülve „tanúltunk”, hogy időben meglássuk, ha kedves nevelőnk netalántán ellenőrző körútra indulna.
Aztán megtörtént!! Egyszer csak nyílt az ajtó....
Hogy ki lépett ki? Nos, azaz igazság, hogy mind a mai napig fogalmam sincs róla, mert mire ez megállapíthatóvá vált volna, addigra mi már sehol sem voltunk. ND-vel rohantam le a lépcsőkön, két emeleten keresztül, azon gondolkodva, hogy tulajdonképpen miért is? Az aulába leérve kitört belőlem az eszelős hahota. ND az „Úristen, hova kerültem!” fejjel meredt rám. Röhögés közben kézzel-lábbal tudtára adtam, hogy milyen muris a szituáció. Mi van, ha csak egy osztálytárt, vagy diák lépett ki az ajtón, mi meg meg sem várva, fejvesztve elhúztuk azt a bizonyos csíkot.
Ha már így alakult ND-nek még egy zseniális ötlete támadt. Menjünk ki az udvarra! Miért is ne? Fagypont alatt ideális odakinn a világ egy kis sétára. Főleg, ha az ötlet kieszelőjén pulóver van, azon, aki meg bambán megy utána, mindössze egy rövid ujjú póló... Még szerencs, hogy sorstársam lángoló zsnialitását semmi sem képes befagyasztani, és megszületett a Nagy Megoldás! (Épp időben, mert nagyon kezdtem emlékeztetni a csöpögő orrommal egy olvadófélben lévő jégcsaphoz.) „Menjünk át zongorázni!” Mit volt mit tenni, az alibi kell, tehát mentünk. A zongorázás általában abból áll, hogy ND játszik, én meg hallgatom, ha melléüt és káromkodik, akkor együttérzően röhögök. Majd ha aznapra feladja, akkor kikönyörgöm tőle, hogy játssza el a Démon toccátámat (Bach:D-moll toccata és fuga)
A következtetéseket levonva a történetből, azért kerültünk egyik épületből a másikba zongorázni, mert nyílt az ajtó, tehát ez úgy is megfogalmazható, hogy ND gyakorlásának mozgatórugója a kinyíló ajtó. S mivel egészen jól játszik, valószínű, nem először nyíló...
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Valós történet, talán kilencedikes lehettem akkor. :)
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
Imagine Archív
Date: 08/10/12 10:02 Title: Fejezet 1
Régen, kiskoromban mindig azt a D-moll toccata és fugát játszottam, legalábbis az elejét :)
Tulajdonképpen az egyetlen problémám ezzel az írással, hogy (amennyire én látom) nincs semmiféle célja. Ha valaki ír valamit, akkor el akar mondani valamit az olvasóknak. Vagy csak én voltam vak?
Szerzo válasza:
Ez inkább csak egy szösszenet egy barátságról, ami elmúlt talán... hátha az aki érteni fogja, egyszer rátalál...