A lehetőségek mindig karnyújtásnyira vannak csak. A kérdés mindössze annyi, hogy van-e elég erőnk kinyújtani a kezünket?

Újabb boncolós szösz, tőlem.

Általános; Sötét; Dráma; Angst

For Rimi
Ezt a számot ajánlom hozzá:
{Evenescence - Imaginary}

Nem tudom mi ez.
Talán valamifajta, régen elfelejtet érzelem lehet, ami kérés nélkül kúszik végig a gerincem mentén, egyenként rángatva meg minden idegvégződésemet, hogy aztán apró elektromos szikrákat generálva szinte kisüljön a lelkem.

Nem hiszek a menekülésben, mégis hosszú életet töltöttem el vele. Erre is ilyenkor kell rádöbbennem. Egy olyan pillanatban, amikor minden rossz, amikor minden fáj, amikor a családi otthonba az ablakon át betévedő, a lenge függönyön átszűrődő fény csíkozása széttéphetetlen rácsokká válik körülöttem. Miért? Miért nehezebb mindig, ilyenkor különösen?

Nem bántott senki, nem gondolok semmit, még csak nem is érzem, hogy különösen éreznék, csak mérhetetlenül fáj. Hogyan fájhat úgy, hogy nem érzed? Ez valami tompa zsibbadtság, valami sokk az élettől. Jótékonyan fogadom, el sem merem képzelni mi lenne velem nélküle. Talán beleőrülnék.
Megint, még mindig menekülök...
Egyre távolabb...

Így csak csodálkozva szemlélem az ujjam végén rezgő, lefelé kívánkozó cseppet, amit az előbb töröltem ki a szemem sarkából. Itthon vagyok, egy helyen, amit én teremtettem, és mégis olyan távol mindentől, ami én vagyok, ami én lehetnék.

Annyi lehetőségem volt már. Most mégsem vagyok képes hinni abban, hogy lesz is még.
Talán, ha akkor megteszem...

De ő nem fog az út szélén várni rám. Mellette már elrohant az életem, és hiába pillantok vissza, mindössze a helyét látom, vagy csak vélem látni, ahol oly hosszú időn keresztül várt rám. Mindhiába.

Magam előtt látom a hosszú, hullámos hajzuhatagot, a szomorúan megcsillanó szemeket, amik kérdőn, kérőn a tekintetembe fúródtak, vajon elhiszem-e neki a hazugságokat, amiket oly nagy meggyőződéssel állít, hiszen ő is hinni akart bennük. Annyira könnyen bólintottam rá, olyan felelőtlenül, miközben magamban mosolyogtam, talán egy csöppet gúnyosan is.

Akkor éjszaka kellett volna döntenem.
Amikor segítettem neki a részeg, jóformán magatehetetlen védencét hazaráncigálni.

Akkor vele voltam, ott voltam, mellette voltam. Annyira közel. Egyetlen karnyújtás. Ha akkor előrébb hajlok.... Megtehettem volna. Egyetlen fél pillanaton múlt. Egyetlen félpillanaton.

Álmunkban álltunk a szakadék két oldalán, miközben a valóságban mellette feküdtem, osztozva vele a nagypárna puha ölelésében, aztán ő tovább lépett, és én utána indultam ugyan, de egy pillanatra elbizonytalanodtam. Ennyi elég is volt hozzá, hogy zuhanni kezdjek.

Sosem felejtem el a szemét. Ő gyászolt engem akkor, és én még mindig gyászolom őt.

Ő nincs már, és mégis inkább él, mint én. A tétovázásom sötét bélyege letörölhetetlen, és könyörtelenül emlékeztet arra, ami lehetett volna...

Mindig van tovább azt mondják. Hiszem, hogy így van. De tudok még valamit. Hogy ehhez erő kell. Olyan erő, amit mindenki az élete folyamán aprólékosan összegyűjt. Én mégis nevetve elherdáltam mindet. Szükségem lenne most rá, hogy kihúzzon innen, mert én nem érzem azt, hogy többé képes lennék repülni. A zuhanáskor eltört szárnyaimat meggondolatlan adtam oda, még örültem is hogy megszabadulok a fájdalomtól.

Nem tudtam, hogy mekkora kín a kitárt szárnyak hiánya.

Legalább ennyire szükségem van még belőled. Mindössze ennyire. Akarom ezeket a könnyeket, mert könnyebb viselni, mint a saját tehetetlenségem láncától kisebesedett testem lángolását. Fölfelé fordítom az arcom, és a vékony fénycsíkokon keresztül látni akarlak téged odafönn.
Tartani szeretnélek, hogy ne járj így, de tudom, ha tényleg képes is lennélek elérni, inkább magam mellé rántanálak.

Ő nincs már, de élőbb mint én. A könnyeimet, amiket érte hullajtok néhanap, megpróbálva bebizonyítani magamnak is, hogy vannak még bennem érzelmek, a könnyeket valójában ő hullajtja értem.

Mindig is tudta, hogy nem vagyok elég erős.

Mindig féltem a vágyaimtól, mindig menekültem magam elől, és tudom, hogy hamarosan véget ér ez az érzés, ami most puha párnaként feszül az arcomra, nem hagyva hogy levegőt vegyek, és én mégis megengedem neki, hogy fojtogasson, ezzel kábulatba, illúziókba taszítva engem. Hamarosan vége, és nem merek utánuk kapni, csak a lelkem egy darabja zokog fel újra, meg újra, amikor ismét csak emberré üresedik. Tehetetlen, gyáva emberré.

Legszívesebben felköhögném az oxigént, ami életben tart még. Nem akarok kijózanodni. Nem akarok felébredni. És végképp nem akarok ráébredni!
Ez lenne az új esély? Ez lenne az, ami mindenkinek jár? Ez az újrakezdés lehetősége?

Az élet nem tanít meg élni, ez hazugság. Mindig hittem, ha eljön az ideje, a szárnyaim maguktól kinyílnak, és én a magasba török majd.
Hogy a tapasztalat megmutatja, hogyan kell, és mit tennem.
Hogy a szél megóv majd, és magasban tart.

Nem tartott sokáig rájönnöm, tévedtem. Az élet csak rátapos a gyengékre, könyörtelenül megmutatva a pontos helyüket, és a te feladatod, hogy megtanulj védekezni. Ha nem megy, a szél lenyom, és kénytelen vagy a földön járni. Először csak a földön, aztán itt találod magad, távol a naptól, valahol az örök sötétség közepén egy üregben.

Senkit sem küld az élet, hogy harcolni tanítson. De mindig lesznek akik önként lemaradnak, hogy segítsenek neked. Mindig akadnak lehetőségek. Mindig csak egy karnyújtásnyira.

Mindig ezt mondtad. Hogy ne féljek kitárni a szárnyaimat, ne féljek levetni magam a magasból, mert csak igazán kitárulkozva tudom magamhoz ölelni a világot. Hogy nem lesz semmi baj, mert a szél, ami most metszőn az arcomba vág, majd szelíden simogatva fog elsuhanni mellettem, ha megszelídítem. Ha megtanulom milyen igazából szállni. Felhasználni mindazt, amit nekem küldtek. Fürödni a fényben, ami eláraszt, ha egy ember szeméből rám mosolyog egy másik angyal.

Hogy nem lesz többé félelem, mert elég erős leszek ahhoz, hogy tovább lépjek. Hogy semmi sem lehet olyan rossz, annyira törékeny, hogy ne lehetne megmenteni belőle valami kis jót. Hogy mindig lesznek olyan helyek, idők, emberek, akikből erőt tudok meríteni.
Mindig elég erős leszek, azt mondtad! - Kétségbeesett számon kérő hangom visszhangzik a csendben, az üres térben, ahová magamat taszítottam.

- Hagytál lezuhanni - sikoltom némán, és tudom, hogy nem igaz. Mert én voltam az, aki nem bíztam. Én voltam gyenge. Én buktam meg.

Egyetlen karnyújtásnyira voltam. Mindössze egyetlen karnyújtásnyira...

-------------------------------------------------------------------------------

Drac: Már a múltkor is megkérdeztem, de most újra megteszem. Biztos, hogy akartok ilyesmit olvasni? Ez már csak ilyenebb lesz :P

Hozzászólások megjelenítése

Súgó 5 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

2010.05.18. 19:30 Cuki Szia Drac úr! Nekem tetszett a szösszeneted , amiből kiderült , ugyanolyan kétségek közt vergődő egyén vagy ,mint a többi halandó.Ismerem az érzést,amikor szeretnél elmondani valamit,ami foglalkoztat,amitől nehéz a szíved,csak nem tudod miért,és ,hogyan.Különböző asszociációim támadtak  közben....Daidalosz és Ikarosz...Angyalok városa....R.Williams Angelse....és még sorolhatnám.Azt érzem összegyűjtöttél egy csokor élettapasztalatot,amik közé lelkiismeretfurdalást,itt-ott költőiséget kevertél,és becsomagoltad a szomorúság selyempapírjába.Úgy nyújtottad át az ajándékod,mint a virágot szokás.Teljesen őszintének éreztem a vallomásod az életedről,vagy valaki más,egy elképzelt alak életéről.Engem mindig meghat,ha valaki kitárja a lelkét a világnak,elmondja ami nyomasztja,és azt hiszem ezzel meg is könnyebbül.Mert innentől kezdve várhatja a feléje nyúló kezeket,egy apró mosolyt,egy biztató szót.Nos,én ez utóbbit szeretném adni neked.Tehetséges vagy.Csak előre...tovább.Üdv: Cuki Válasz: Bizony, néha a vámpíroknak is akadnak egészen emberi problémáik... Velem gyakran megesik, hogy úgy gondolkodom, mintha naplót írnék, de csak egészen ritkán fordul elő, hogy papírra is vetem azt, amire jutok, és ez pedig pont az a kivételes eset, amikor még ide is felkerül... Ez a szösszenet nem csak az én szösszenetem. Egyetlen személynek szól igazából, habár nem tudhatom, hogy valaha megérti majd ezt az üzenetet. Nem kell nagy dolgokra gondolni, csak ő lesz az, aki talán megértheti a háttérben húzódó kimondatlant is :) Összegyűjtöttem itt valamit, amit talán jobb lenne, ha elengednék végre, és hagynám, hogy a szél tovasodorja... Ezért is került publicitásra, de én folyton csak azt érzem, hogy csak annyit érek el ezzel, hogy mások szemébe is por száll! Köszönöm. Tudod, nem vagyok jó író, rájöttem. Túlzotttan befelé írok, nehéz az értelmezés, néha még önmagam számára is. Egyet tudok, hogy szeretem csinálni! Amikor pedig egy-egy szóval bíztatnak, mindig kapok egy kis plusz erőt. Mert tudom, hogy csizsolódnom kell, persze, de vannak olyan kinövéseim, amik gyémántkeménységűek, amikből nem negedek! És a "betonfejűségemmel" nagyon nehéz előrébb lépni! Szóval, kösz, hogy kicsit odébblöktél megint ;)

2010.03.16. 11:26 volgaipartizan Ha azt mondom depis ez az írás, akkor még finom voltam. Annyira depis, hogy a művészi érték sérül. Nem kicsit, nagyon. (hogy a klasszikust idézzem) Olvastam már nagyon sok "sötét" hangulatú szösszenetet, de azokban érzett az ember valamiféle reményt, avagy iróniát (esetenként öniróniát), de mindenképp valami plusszt a nagy-nagy sötétségen, reménytelenségem nemtudommin kívül.  Ez kb. olyan volt mintha összeollóztál volna emós dalszövegeket, azokat jól átgyúrtad volna és akkor tessék, olvasók! Az így a szárnyaim úgy a szárnyaim motívum pedig -- azt veszem észre-- nálad túl gyakran visszatér. Azonkívül semmi történet, semmi előzmény, csak fogja magát a "lírai én" és elkezd depizni. :) nyugi, még minidg több jó írást olvastam tőled, mint rosszat :)  Úgy látom a fenti nem a Te stílusod. A Te stílusod olyasmi, amiben hiteles vagy és az olvasó által szerethető, olyasmi mint a TÉK-es :) Ez amit most elkövettél, kb. egy darkos 16 éves leány szupertitkos naplójában mutatna jól :) Minden jót! Válasz: Talán azért, mert ez egy depis szösszenet? Minek ide előzmény? Veled még sosem fordult elő, hogy hirtelen rád tört a magány, minden előzetes figyelmezetetés nélkül? Ez egy történet arról, hogy milyen az a Nirvana, ahová, hogy szavaidat idézzem :P az emosok, és mindenki, akit meglep ez a hangulat, jutni szeretne. Ez pont az a hely. Ez a történet pedig azt érzékelteti, hogy valójában jobb, hogy van remény, és remélhetőleg sosme sikerül eljutnod ebbe az ürességbe, amiről azt hiszed, hogy feledteti veled a fájdalmat, pedig valójában csak elveszi még azt is, ami maradt... Azért hidd el, a TÉK nekem is inkább a szivemhez nőtt, és jobb esetben, ha végre leteszem a seggem a gép elé, akkor jobbára olyanokat fogsz tőlem látni. De én továbbra is hiszem, h jobb, ha az ilyesmit is kiírja magából az ember, mintha belülről mérgezi... Egyébként, mi a fene bajod van a szárnyaimmal?? Denevér vagyok félig, az Istenért!

2010.03.07. 19:00 gyöngyvér Azt hiszem ez az amit igazából vitának neveznek. és nem az az ordítozós, nyálfröcsögtető üvöltözés ami oly népszerű a talk showkban. ( fogalmam sincs hogy így kell e írni) Szóval igazad van abban hogy senkit nem szabad korlátozni. Sem a költőt sem az olvasót. Hiszen vannak művek amelyekhez hangulat is szükségeltetik épp ahogy te is irtad. Ez eddig okés. Ám egyik félnek sem szabad beskatulyázni a másikat. Az író nem várhatja el az olvasótol, hogy minden mívét szeresse és kedvelje mert lehet, hogy az egyik gyengébbre sikerült mint a többi. Ám az olvasó se várhatja el,hogy az író mindig a kedvére tegyen. Nem lehet mindig, mindent jól csinálni. Az lehetetlen. És bár tudjuk, hogy ez a szó nem mindig igaz azonban ez esetben helytálló. Na most kezdem úgy érezni hogy csak szajkózok. Pedig ezt nem akarom de úgy tűnik kifogytam az érvekből. mindenesetre ha te tudsz valami bővebben kifejthető dolgot akkor szívesen folytatom. elvégre az épp ilyen eszemcserékre van szükség ahhoz, hogy megpróbáljuk érteni egymást.  Válasz: Hella:) Én mindig nagyon szivesen beszélgetek veled, sőt báárkivel:) De ezt azt hiszem inkább e-mailben kéne folytatnunk, vagy nyitni egy külön elmélkedős topicot, mert úgy nézem lassan nagyon áthajlottunk OFF-ba :) Ide elvileg a rengeteg dícsérő kritikának kéne a hely XD Am meg igazad van, és én csak egyetérteni tudok veled :)

2010.03.05. 09:16 gyöngyvér Nagyon szépen köszönöm én is szavaidat. Bizonyára te is tudod, hogy az embernek először saját magában kell megbizonyosodnia arról, hogy fejlődött. Amíg ezt nem érzi akkor hiába mondanak bármit is az nem lesz az igazi. Most én is így vagyok. igyekszem fejlődni de még nincs itt az az idő, hogy azt mondhassam: feljebb léptem. Ez nem alábecslés csupáncsak nem érzem magam elég jónak ahhoz hogy tovább lépjek. De érzem, hogy hamarosan ez is elérkezik. Addig meg próbálok ilyeneket írni. Érted ugye? Sajnálom szegény ismerősödet. Pont most olvasok egy könyvet Vavyan Fablétől a Szennyből az angyalt. Abban is Tonie pontosan így járt. Folytonosan a vidám, bohókás sorozatot akarták és nem értették meg, hogy egy embert pláne egy írót nem lehet beskatulyázni. nem lehet mindig ugyanazt kérni tőle, hiszen változunk, fejlődünk és máshoz lesz kedvün. Sajnos az emberek többsége nem érti, hogy senkit nem szabad megítélni vagy a képzelete szabadságában korlátozni. Az kegyetlenség. nehéz kitörni abból a gyűrűből amit mások szabtak körénk de korántsem elhetetlen. ismerősődnek üzenem, hogy tartson ki, legyen szívós és ne búsúljon el. Ha önmagában sikerül elérnie a szabadság érzését többé semmi nem akadályozhatja meg abban, hogy olyat alkosson amilyet akar. Mer a lélekben dől el minden. A többi már csak ráadás. És még valami. én igenes megbecsülöm amim van! Pont reggel mondtam hálát Istennek, hogy ide születtem és ilyen csodálatos dolgot kaptam. Na de ez nem szemrehányás gyöngyvér Válasz: Tudod, a fejlődés szerintem nem szintekben mérhető. Az, ha észreveszel egy szóismétlést, és kicseréled, vagy megalkodsz egy-egy új mondatot, amit két nappal azelőtt még nem úgy írtál volna, ezek mind mind ugyanoslyn fejlődések, csak kevésbé látványosak ;) Amúgy persze, igazad van abban, hogy egy írót nem szabad korlátozni, se beskatulyázni. De pont ez igaz az olvasókra is! Nem lehet tőlük elvárni, hogy bármi, amit leírsz, az tetszen nekik. Mert vannak írások, amikhez hangulat kell, érettség kell, jókedv kell... etc. És van, aki egyes dolgokra sosem lesz fogékony, te bármennyire szépen is írod azt meg! Szóval őket sem szabad "eröltetni".

2010.02.26. 14:03 gyöngyvér Egyértelműen IGEN! Mindig is imádtam ezeket a boncolós szöszöket ahogy te nevezted. bár az igaz hogy kell hozzájuk egy bizonyos lelkiállapot. Azt hiszem az én Ember címü is irományom valami hasonló akart lenni de még nincs ilyen szintre kifejlődve az írási képeeségem. Mindnesetre ne kérdezd meg, hogy akarják-e mert mindig lesznek olyanok akiknek semmi szüksége az ilyen, csodaszép, gyengéd, lehangoló, felemleő, könnycsalogató írásokra. Ez te vagy. Illetve ez is vagy. Nem kell miatta szégyenkezned, nem kell bocsátanod sem kérned. Hiszen akkor épp úgy jársz mint a fenti irás szereplője. lezuhansz ha nem hiszel. Hinni kell mindig és mindenhol mert csaka hit képes arra hogy megmutasson olyan dolgokat is amik máshogy nem fednék fel magukat. Az ember Hit nélkül olyan mint a viárg szirmok nélkül. A hit adja szinpompás szineineket illetve segít elfogadni azokat. Ha megtagadjuk hitünket, magunkat tagadjuk meg és lehullanak a szirmai. A Lélek is Hitből táplálkozik valamilyen szinten és a lélkek nélkül nem lehetünk emberek. Mert csak nekünk van Lelkünk az angyaloknak és ördögöknek nincs. ez a mi kiváltságunk. és ha megtagadjuk akkor örökre kiveszünk a világból. Hiszen az Éghez túl rosszak a pokolhoz túl jók vagyunk. Remélem érted még a gépelési hibák ellenére is. látod? ezt hoztad ki belőlem. Ilyen jó író vagy. gyöngyvér Válasz: Hella:) Akár hiszed, akár nem, ez nem mindig egyértelmű, sőt, a legtöbbször nem az. Hiszen éppen a napokban kesereg egy ismerősöm azon, hogy a régi olvasóinak csak töredéke kattol azokra a törijeire, amiket nem a megszokott szerint írt. Mert őt beskatulyázták olyannak, és hiába akar kitörni... Ez nagyon aranyos volt XD Mm amikor azt írtad, h nincsen ilyen szintre kifejlődve az íráskészséged :) Egyrészről, hatalmas megtiszteltetés, hiszen egy író mindig baromi nehezen viseli/ismeri el azt, ha valaki jobb nála, nem is beszélve ennek a kimondásáról... Akkor is, ha nem igaz, ha igen, akkor meg főleg! Másrészről meg kicsit meg is szidnálak érte, hiszen ez nem egy jó hozzáállás :) Az embernek sosem szabad lebecsülnie azt, amilye van! Főként azért nem, mert ez a kritika már magában hordozza a fejlődés lehetőségét... észrevetted, mennyire irodalmian igyelekzted megfogalmazni a véleményedet? És igen, ilyenkor vagyok büszke író, ez az, amikor elhiszem, jó amit csinálok! Amikor képes vagyok ILYET kiváltani! Köszönöm Neked!