|
Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.
[97-78] [77-58] [57-38] [37-18] [17-1]
Elrohan és közben olyan... nem is tudom minek nevezzem a kirohanását.
Valahol persze megértem, amit a csendről és a magányról mond, mert igaza van, de az egész elképzelés... az elbújás, a mindent tagadás... képtelen lennék így élni.
Feltápászkodom és az ablakpárkányra ülök.
Ha volt valaha valami jó abban, hogy vadász vagyok, hát az egyik az az hogy képes vagyok láthatatlanná vállni. Persze rohadtul nem szó szerint, de ha nem kifejezetten engem keresnek azért egy kis ideig még egy vámpír elől is el tudom rejteni a jelenlétem.
A Lord sem vesz észre mikor elszáguld mellettem, egyenesen Arleynhez tartva.
Egy kis hallgatózás?
Egye fene...
/Flex Arleyn lakosztályához lopózik/
|
Hallgatom amit mondd és reszketek. Nem is tudom, mi az erősebb bennem; a féktelen düh vagy a kétségbeesés. Kezd túl sok lenni. Mikor váltam én sarokban remegő kislánnyá aki hagyja hogy meghozzák a döntést a feje felett? Kis pókok futkosnak fel a lábamon, úgy érzem a bőröm kezd leválni a hasztalan testről, amihez annyira kötődöm, amit annyira szerettem. Le kell ráznom magamról az ostoba siránkozást, felülni a trónomra és irányítani az életemet.
Távoli, reszelős a hangom, amikor végre megszólalok.
- Igen, Flex, ember voltam, hibákkal. Rossz döntésekkel. És amikor teherbe estem, elgondolkodtam azon, hogy Mithrával együtt uralkodom majd, hogy családom lesz. De tudod - szűröm a szavakat a fogaim között - soha nem hódoltam be. Senkinek. És soha, jegyezd meg Flex, soha nem hagytam, hogy mások döntsenek helyettem. Belegondoltál már, hogy talán én nem örülök ennek az élet és halál között megrekedt állapotnak? Hogy érhet bármennyi csalódás, meghalhatnak akiket szeretek, én mégsem fogok tudni újraegyesülni velük? Hogy mindig csak egy létforma leszek, egy VALAMI, aki soha nem kap örök megnyugvást. Gondolod, hogy engem büszkévé tesz a rothadás? A tudás, amit felhalmoztam, vagy az ékszerek. Nem gondoltál bele, miért gyűlőltelek és űztelek folyton, bárhol jártál, mert belerondítottál a makacs, érzéketlen csöndembe, ahol nem éreztem a veszteséget. Nem kellett látnom a hozzád hasonlókat, akikhez hiába rohantam volna, nem voltam közülük való. Hogy talán egy kis reménnyel tölt el, a tudat, miszerint ezek után lesz esélyem továbblépni? Szerinted az öröklét engem föléd emel? Hát feltárom neked az évezredes titkot, hogy szörnyű, belülről emésztő dolog az öröklét. Egy időre megragadja valami a figyelmed, egy ember, egy birodalom, egy város... figyeled őket, ahogy születnek, emelkednek és leáldoznak, és legalább annyira fáj az üresség, amennyire a tehetetlenség.
- Akartam azt a babát, Flex. Az istenek a megmondhatói, hogy bár magamat ostoroztam és gyűlöltem a félrelépésért, még akkor is elképzeltem a bölcsőben ringva, amikor kábán a piramishoz tartottam. És amikor rám zuhant az a kő, az utolsó gondolatom az volt, hogy nem lettem gyermekgyilkos, hogy a gyermekem él. És most, azt érzem, hogy nem érdemlem meg a pillanatait. Az anyja vagyok és meg akartam ölni, hogy helyreállítsam az apám halálát. Hiába ilyen finom olykor a hangod, kénytelen leszel felmérni a tényeket. Léteznek kegyetlen nők, de én a legalatomosabb vagyok. - feltápaszkodom mellőle, az arcom érzéketlenül lángol tovább. - És magam hozom a döntéseimet. Ne pazarold rám a perceidet. Mert nekem van belőle trillió és trillió, neked viszont véges.
//Arleyn lakosztályába
|
- Nem teljesen mindegy ki nemzett egy gyermeket?
A kezeim meglazulnak körülötte ahogy beszél.
Ostobaságokat fecseg korokról és helyzetekről. Bár megértem miért aggódik ilyesmiken, az agyamnak egy része, az a része amelyik örökké megment, amelyik vakon követi a megérzéseket, a levegőben szálló illatokat és képes rávenni olyan logikátlanságokra, mint hogy elfogadjam a Lord ajánlatát... az a része most lázad és fortyog.
- A halál az élet része. Még azoknak is akik nem könnyen halnak. Milyen jogon döntöd el előre hogy nem érdemes az addig megtett út, legyen az bármilyen rövid is? Ember voltál Arleyn! - lehet hogy a hangom most keményebb mint azt egy síró nővel szemben egyébként elnézném magamnak, de amúgy sem az asztalterítő kiválasztásáról van szó, úgyhogy nem állok meg tízig számolni némi higgadtságért.
- Az emberek megszületnek, élnek és meghalnak. Semmivel nem helyez fölénk az, hogy te megragadtál valahol az élet és a halál közt. Bármilyen rohadt végtelen legyen az idő amit Lorddal ezen a sáros kis golyóbison töltötök, egyetlen perce sem lehet olyan értékes mint az én rövidke, satnya életem egyetlen másodperce. Ilyenkor látszik mennyire elvesztetted a pillanatokat. Kifojnak a kezeid közül és már nem értékeled őket. Minek ha lesz millió másik...
Kisimítok egy kósza hajtincset az arcából.
- A gyermeked élhet akár egy napot, vagy nyolcvan évet, neked csupán pillanat a többezerhez képest ami mögötted és előtted áll. De azért fosztanád meg a saját perceitől, mert neked rövid lenne? Önző picsa elgondolás királynőm. Nem illik hozzád.
Keserű mosoly vonul át az arcomon ahogy letörlöm a könnyeit.
- Kétlem hogy bármelyik gyerek felháborodna azon hogy egy izgalmas és furcsa lényekkel teli kastélyban kell felnőnie. Kész mesevilág lenne az élete.
|
Ahogy magához szorít és beszél hozzám, eluralkodik rajtam a kétségbeesés, érzem ahogy rohangál a bőrömőn az elektromosság.
- Képtelen vagyok - nyögöm, elfúlva a feltámadó érzésektől. - Ha meg is tudnám szülni, a baba Mithráé. Mit mondana a Lord? Ha nem is lenne joga ahhoz, hogy megítéljen, sosem érezném őt biztonságban. És ha megszületne, én pedig újra meghalnék? Abba a helyzetbe bele sem akarok gondolni.
Elfojtok egy nyafogó hangot: Mi van, ha a második halálom után nincs vissza? Akkor megint tönkretettem valaki életét. Flex ölébe bújok.
- Nem szeretném, ha egy ilyen világba születne. Az anyja egy félholt, és, hogy egy huzatos kastélyban nevelkedjen... Belenevelni egy ilyen világba, megértetni vele az embereket, miközben két vámpír is ott leselkedne mellette. És a kicsi... Flex, a kicsi embernek születik. Az emberek olyan könnyen meghalnak - mikor kezdtem el újra sírni? - Látnom kellene megöregedni és meghalni. Képtelen lennék...
|
Önkéntelenül is szorosabbra fonom körülötte a karjaimat.
- Dühös voltál. Érthető. Nem hiszem hogy bárki aki átélt ilyesmit másképp reagált volna. Ezért nem akarod a gyereket? Mert rá emlékeztet, arra amit tettél?
A falnak döntöm a fejem és felbámulok a plafonra.
- A családomban szapora a halandóság. Nagy dolog ha valaki megéri az ötvenedik születésnapját. Talán csak két öregembert ismertem egész Erdélyben. Nálunk a gyerek a legnagyobb ajándékok egyike. A másik az ha nem halunk meg... értelemszerűen. Bár egyesek a szerelmet is emlegetik, de a nem bizonyított hogy ez... szóval... Ne dobd el magadtól megint. Adj egy esélyt, neki. Ha nem ölnek meg, akkor szívesen segítek bármiben.
Botorság arra alapozni hogy meghatja az én ragaszkodásom az egészhez. de nincs jobb érv a tarsolyomban.
- Nekem mindenkim meghalt Husi. Ha szó szerint nem is, de ha legközelebb összefutnék velük mindegyikőjüket meg kellene ölnöm. Egy csirke megmarta őket és átváltoztak. Lehet hogy már nem is élnek, mert a céh többi embere megtette amit én nem tudtam. Szóval abból ítélve milyen rohadt nehéz elveszteni egy családot, egy családtagot... abból is látszik mennyire rohadtul jó ha vannak. Alapíts egy sajátot és élvezd ki. Husidinasztiát...
|
Lenyelem a könnyeimet ahogy Flexet hallgatom. Ő beleszületett egy családba, ez volt a sorsa, az elvárás, amit tennie kellett. Ő megkedvelt egy embert, akit megölt utána, holott egy gyilkos abszolút közömbös.
Én imádtam Laylát és irigyeltem, persze titokban. Amikor a mérget a púderjébe kevertem, a megbűvölt öltözőtükréből azt suttogta a tükörképem, hogy mindig is meg akartam ölni, és ez csak egy ürügy volt, hogy megtegyem. Később Layla bejött, rózsás arccal, fehér gyolcsban, egyszerű arany karpereccel. Kipirult örömét lelte a babában és hogy nem öltem meg, mert Mithra herceg akkor az én szeretőm is volt. Megparancsoltam neki, hogy ékesítse fel magát és áldozzon az isteneknek az ajándékukért. Megcsókoltam az arcát és kimentem a szobából.
- Aztán - úgy érzem, folytatnom kell. Egyetlenegyszer mesélheted el ezt a történetet. Akár Seherezádé utolsó meséje, az ezeregyedik éjszaka. Aztán a fenevad férj beront, megkötözi és elvágja a pogány farkasnőstény nyakát, vére a földre hull. Téboly.
- Elindultam a találkozóra varázslóhoz. A születésnapom volt aznap, pontban éjfélkor és akkorra tervezték befejezni a piramisomat. Tudtam, hogy amíg folynak a munkálatok, senki nem jön le az épület mélyére, hogy a királynője után kajtasson. De Mithra ismét előttem járt - összeszűkül a szemem. - Mivel kora reggel volt, nem tudhatta hogy megmérgeztem Laylát, így tökéletesen megfelelt neki ha meghalok vagy elvetélek. Mikor hajnalban kimentem, hatalmas ünnepség fogadott, és a piramisomra épp az utolsó zárőkövet húzták fel... Mithra meggyorsíttatta az építkezést. Kétségbeestem. A kő pedig egyszer csak megindult lefelé - megborzongok, újra érzem a vénáimon áthasító félelmet, Ahit bőrömőn rohangáló sikolyàt, ahogy felénk siklott a tonnás homokkő. - A balzsamozásomat gondolom a kuruzsló végezte, mert a birodalom nem tudta meg az igazságot a babáról. Amikor pár nap múlva felébredtem, és nem dobogott a szívem, az első dolgom volt felkutatni a hugomat. Nem talált rá senki a szobájában, élettelenül feküdt, fényes arccal. A saját piramisomban hantoltam el. Aztán megkerestem Mithrát. És addig gyömöszöltem a halotti lepleimet a szájába, amíg kidülledő szemmel nem fuldokolt a sikító kedvese mellett. Belülről összezúztam a szerveit, cseppfolyóssá a csontjait - érzem, hogy mindenem ég belülről, az évezredes gyűlölet nyaldossa a szívemet.
|
Próbálom kiüríteni az agyam amíg hallgatom, hogy csak egy történet legyen semmi más, de képtelen vagyok nem látni magam előtt ahogy szenved. És hogy az az arrogáns faszfej mennyire hasonlíthatott Lordra.
Ezek szerint ők az esetei? Határozott, gyönyörű, de aljas és perverz.... hm...
Szóval ez a Lordszerű pasi... csak gondolom kevésbé kárászraj szerű, inkább izmos és barna és... és tudom hogy szánalmas ilyeneken járatni az agyam, csak hogy ne döfjön keresztül más tragédiája.
Aztán elhalgat, csak a csendes rázkódás marad ahogy maga alá nyomják az emlékek meg a bűn amit elkövetett.
Mit kell ilyenkor csinálni? Tényleg nem érzek bűnösnek valakit aki megölte a saját húgát?
Nem. Pedig tudom hogy minden normális ember ezt tenné, de engem világ életemben a nagyobb jóért hozott áldozatokra kondicionáltak. A nagyobb jó érdekében pedig öltünk.
Miben különbözik ez attól amit ő tett?
Hogy nem kapott erkölcsi (még ha elég hamiskás is) hátszelet és bajtársakat akik vele ölnek?
Posztraumás stessz egy egyszemélyes háborútól. Érthető hogy miért ilyen.
- Vámpírok, vérfakasok, vérleopárdok... - szólalok meg kissé sután. - többnyire normálisnak tűnnek. A első fickó akit meg kellett ölnöm egy könyvelő volt. Egy patkány. És én szeretem a kisállatokat. Tudom hogy ez hülyeség, de megkedveltem a fickót amíg megfigyeltem a szokásait. Megismertem Inidet a feleségét, a két kispatkányt Lisát és Bern-t. ... Aztán egy éjjel a nagybátyámmal odamentünk és őrt állt amíg elvágtam a torkukat. - nagyot nyelek. - Voltak csontok a hátsókertben. Időnként hajléktalanokat ettek, de alapvetően a közelében sem jártak egy őrjöngő vérfarkasnak vagy egy vérszomjas vámpírhordának... Inidnek pöttyös köténye volt és remek zöldségkocsonyát csinált... napokig lézengtem és hánytam valahányszor rájuk gondoltam, de már mentünk is tovább. Új gyanús lények, új gyilkosságok. Még arra sem volt elég időm hogy elgondolkozzak rajta helyes-e amit teszek.
Elhalgatok és várom mikor folytatja. Bár nem kért történetért történetet, de valahogy így érzem igazságosnak.
|
- Nem baj, ha lesznek olyan hülyék hogy megtámadják egy vért megtagadó vámpír kastélyát és esetleg túl is élik, és te meg is halsz... nos, legalább a lélekhorgonyod tele halhatatlannal, és nem kell láncokat csörgetned a padláson míg világ a világ.
Mély sóhajjal nyugtázom, ahogy lehúz a földre maga mellé, és átkarol. Az egész teste meleg, valószínűtlenül forró, olyan, amilyen a miénk sohasem lesz. A vállára döntöm a fejem és szorosan behunyom a szemem, amíg színes karikák keringőzni nem kezdenek előttem.
- Amikor még ember voltam - kezdek bele a hosszú, nagyon hosszú történetbe, talán a tüdőm el is rohad mire végigmondom. "És most gyerekek, estimese a hercegnőről aki egy ringyó volt, hogy megtanuljátok, nincsen kibaszott szőke herceg!"
- Volt egy unokafivérem. Aki igazából nem volt vérszerinti, mert a perzsa királynő csúnyán félrelépett. Mondhatnám, hogy az emancipáció ősi erényét hordozta a nő, mindenesetre annyira eltökélt volt, hogy teherbe esett és a baba túl jól sikerült. Határozott volt, gyönyörű és életrevaló. Ja, és rendkívül aljas és perverz, de ez akkoriban az éhessel volt egyenértékű. Az apróbb epizódokat akkorra hagyom ha biztos leszek benne hogy túlélem a dolgot - pillantok rá, majd folytatom. - Szóval mielőtt aberráltnak néznél, nem rokontól van, csak tisztázni akartam. Annyi közöm volt hozzá, mint Bastetnek a kutyákhoz. Szóval elcsábított, de egyáltalán nem gondoltam rá, hogy ebből én rosszul is kijöhetek. Aztán kiderült, hogy de; ha megszületik a törvényes utód, ő simán egyesíti Perzsiát és Egyiptomot, áthidalva a körüllakók területeit, egyszóval egy csudijó világbirodalmat is kicsíráztathatott volna belőlem. Igen, direkt fogalmaztam így - megborzongok. - Ezért elhatároztam hogy egy kuruzslóval kiszedetem a babát, életemben először képes lettem volna birodalom javára tenni a magamé helyett. Az épülő piramisomban szerveztük meg a találkát, és majd megőrültem az előtte való napokban. Kitéptem a hajam, sírtam és összetörtem mindent magam körül - üres tekintettel figyelem a zuhanó kedvemmel szinkronban rohangáló pókokat. - Viszont a seggfej már egy lépéssel előttem járt, és bebiztosította magát az egyik hugommal is. Mielőtt elmentem a morbid poszt-mortemre, megmérgeztem Laylát. A birodalomért. - valami összeszorul a mellkasomban és könnyek csorognak végig az arcomon. Képtelen vagyok folytatni.
|
- Nagyon röviden azt, hogy lefeküdtem egy vámpírral amiért a többi vadász szívbaj nélkül kinyírhat. - fordulok meg.
Rosszat sejtek, de elég az arcára néznem hogy tudjam a sejtés piskóta ahhoz képest ami a valóságban zajlik.
A hátam a falnak döntöm majd lecsúszok, hogy törökülésbe rogyjak a tövénél és magam után húzzam őt is.
Szorosan átkarolom és juszt se szabadul, ha csak ki nem kaparja a szemem, amire komoly a sansz elvégre egy királynőt ölelgetek a megkérdezése nélkül, de maximum végigbotorkálok a folyosón utána, és vaksin bezuhanok valahova. Gyors halál és utána örökké kísérthetem az egész bandát.
- Nos, mint hullajelöltek egymás közt... csak azt nem mondtad még el, pontosan miért is nem akarod a gyereket, pontosan miért is ... szóval mi az ami ennyire maga alá gyűrt? És ne kezd hogy nincs idő, meg hogy bonyolul. Elüldögélünk itt és minél később kezdesz mesélni annál nagyobb az esély hogy felfázik a csinos seggem a köveken.
|
Próbálok nem szétszakadni.
Igazán.
Annyi mindent túléltem már, annyi hülye próbálta aranyba önteni az alkaromat, hogy eladja ősi ereklyeként. Túléltem háborúkat és hajótöréseket, töltöttem évtizedeket egy eltűnő tenger mélyén, ami végül elszivárgott felőlem. Úgy tudnám jellemezni az elmúlt éveket hogy "kurvára semmi nem számít". Percek, órák, esetleg tíz és húszévek, tört-évszázadok maradéktalanul elteltek. Ugyanakkor, ha szavak nélkül kellene jellemeznem az elmúlt éveket... egy hosszú, üvegrepesztően hisztis sikolyba tudnám összefoglalni a történteket.
Lássuk a felállást. A szenilis hulla elfelejtkezik élete legnagyobb baklövéséről, amitől emberként zokogva próbált megszabadulni. Mikor meghal, elveszít mindent, ezaz, tutibuli, de legalább a probléma megoldódott. ÉS amikor kiderülne, hogy újra ember lehet, újra kapott egy kibaszott esélyt, amire egyáltalán nem volt joga - sors megmutatja neki, hogy bár rohadtul közömbös, egyenlő lapokat oszt.
A gyerek elszívja az új alakomat. Ezaz. Ő fejlődik, én leépülök, milyen ZS kategóriás filmbe csöppentem, édes Ré? Találkozik a két folyamat, mire a nézők lerágják az ujjaikat is, vagy minden hiába volt, veszünk mind a ketten? A következő részből kiderül! Esetleg lerágjuk a maradék húst is a csontról (hahaha) és jöhet egy második kör, belekalkulálva hogy a gyerek és felelőtlen anyja MÉG egyszer meghal?
- Mit szimbolizál a Merkúr? - bukik ki belőlem. A frusztált energia csak úgy hullámoztatja a levegőt körülöttem. És rohadjak meg ha Flex nem érzi. Vagy ha a Lord nem érzi, mikor egyszer már a véremet vette.
- Horoszkóp? Védőszent? Istenségek szent villámcsapása? Akkor most átalakulsz? - végigfut egy bárgyú mosoly az arcomon és elnevetem magam. A könny lecsorog az arcomról. Tényleg kezdek megőrülni.
|
- Nem... nem ő karcolta a bőrömbe - morgom.
Utálom a mérges nőket. Olyan gyorsan elítélnek hogy mire kettőt pislogok már az én hibám a III. világháború pedig csak nem tudtam összepárosítani a zoknijaimat.
Most kezdjem elmesélni neki a csodás történetet egy vámpírról és egy vadászról, akik henteregtek és ezért a klán kinyírta őket?
Baromi romantikus lesz.
- Én nem támogatom a celluxos megoldást. Ennek tovább kellett volna tartania. A gyerek elszívja a beléd plántált mágiát. Tudod ugye hogy van lehetőség a véglegesítésre? Mondtam neked... csak egyedül nem tudom megcsinálni.
Nem hiszem hogy rá tudnám venni bármire amíg nem nyugtatom meg. Már pedig hülye leszek hagyni hogy visszahullásodjon most, mikor... öhm... szóval esélyem asszem mégsincs, de legalább nem lesz megint hulla.
Megfordulok és eltűröm a tarkómon a hajat.
- Nem egy szerelmi billog, a Merkúr alkímiai jele.
|
- Tetkó? Miféle tetkó? Valami szexuális birtokló billog vagy esetleg ősi vérszertartás? - önkéntelenül is undorodva megrázom a kézfejem, mintha hangyák másztak volna rám.
- Remélem nem a fogával karcolgatta a bőrödbe, esetleg Evával karöltve csinálták miközben...
Elhallgatok. Először az életben tényleg rezignált féltékenység dübörög bennem. Első körben azért, mert soha senki nem mert akár egy ujjal is hozzáérni ahhoz, amire igényt tartottam. (Ami jelen helyzetben duplabuli, mert ketten kellenek, és EGYMÁST abajgatták.) Második körben, mert ha mégis, akkor simán lefejeztem az illetőt. Esetleg huppanjak közéjük, de megtiltsam hogy a másikhoz érjenek? Biztos, hogy csak dühből és megalázásból csinálták a kis... fojtogatós játékukat?
- Egyelőre kötözzük be - válaszolom bután és elcsigázottan ahogy a sok lim-lomot söprögetem oda vissza a fejemben. - Nem akarok Arrogance előtt jelenetet. Ennél megalázóbb helyzetben nehezen kerülhetnék. Úgy értem... láttak már anyaszült meztelenül elegen, de szentül hiszem hogy alatta már a csupasz személyiségem van - fintorítom el a számat. - Támogatom a gyorsragasztást.
|
- Hát szerintem először is ne piszkáld - kapom el a csuklóját. - Ezt rohadtgyorsan rendbe kell tennünk.
Most hogy a gyerek is képbe kerül, egyszerűen nem tudom derűs flegmasággal szemlélni ami történik. Pedig basszus mennyire jó vicceket lehetne ebből gyártani... de nem most... meg nem vele. Megölne.
A szemei tele vannak kétségbeeséssel, de még tuti ott vannak benne a ki nem szórt villámok.
- Nem tudlak helyrerakni... öhm... Lord nélkül. Szeretnélek, de erős a valószínűsége hogy felrobbannál. Azt pedig igazán nem akarom.
Rohadtul kínosan érzem magam. Egyrészt mert tudom hogy most az lenne a leghelyesebb ha megfognám az ép karját és visszacitálnám az üvegházba hogy gyorsreparálást végezzünk, de akkor... akkor annak a rohadt vámpírnak megint engem kellene nyalogatnia. Mi lesz ha megint meg... meg...
- OH A ROHADT ÉLETBE! - szisszenek fel. - Jelek, én meg a rohadt jelek. Husi engem meg fognak ölni!
Fogcsikorgatva meredek a kezére.
- Szóval... két választásunk van. Vagy fogom a tarkómra égett vadiúj tetkót és leszívom Lordot hogy segítsek neked... ez esetben leszel szives megmenteni mikor ki akar nyírni, vagy... vagy most odaállunk elé magyarázkodni. Nevezz nyugodtan beszarinak de az első jobban tetszik.
... főleg hogy még meg kell emésztenem hogy nem mehetek vissza többé a céhbe. Jó nagy szarba kevertem magam... bár hm... nem ez az első eset.
|
- Egy netkábellel? Ó, ez máris mindent megváltoztat! - tehetetlen dühömben fújok egyet és a feje felé legyintek az egyik kezemmel, de rosszul számítok és a könyököm az érdes kastélyfalnak ütődik. Ekkor veszem észre, hogy...
- Uramisten - motyogom, ahogy az alkaromat szemlélem, amin a könyéktől csuklóig keskenyen felrepedt bőr pergamenként kunkorodik fel. Hozzáérek. Semmi fájdalom. Zizegős, fehér papírlap lett belőlem, alatta még egy vékony réteg véd a felfedettségtől. Nem vagyok prűd, de a ruháimnál többet még sosem vettem le.
- Ez alig volt huszonnégy óra, Flex! - hangom elfúl ahogy megpróbálom lesimítani a bőrt. A hangom nem szemrehányó, inkább olyan, mint amikor ketten néznek egy lefejezést, csak az egyikük még reménykedik.
- Most mit csináljak?! Kötözzem be? Vágjam le? Egy kis enyv vagy technocol? Tudod, amikor egy nő azt kívánja hogy a szerelme kihámozza a ruháiból, NEM éppen így érti - forgatom ironikusan a szememet. Továbbra is megrettenve szemlélem. Kevesebb időm van, mint hittem. Ma fel akartam keresni a Lordot, mielőtt Eva rástartol vagy Arrogance telesusogja a fejét édes megjegyzésekkel a régi életéből, amiben egy origami menyasszony nem igazán kap szerepet. Mit csinálok ÍGY? "Jaj, Lordom, harapj nyugodtan, a cellulitisz tartalom jót tesz ebben a korban!"
|
- Maximálisan az én felelősségem volt - teszem fel védekezőn a kezeim, mintha pisztolyt fogna rám. Noha ilyet nem tesz a hangja késként vágja a levegőt. - Le kellett vezetni a köztünk növekvő feszültséget. Így is kis híja volt hogy meg nem ölt közben. Elismerem hogy megbénítottam kicsit, de ő meg fujtogatott egy netkábellel, szóval azt hiszem a szex a legjobb megoldás volt a helyzetre. Ellenségek vagyunk... ez tény és rohadtul tisztában is vagyunk vele. Nem hiszem hogy ez valaha megismétlődne. Nyugodj meg, legközelebb kinyírjuk egymást ha ez téged flusztrál.
A végén már vigyorgok, ami lehet hogy nem épp a legjobb lépés a helyzetben, de ennek ellenére minden szavam komolyan gondolom.
Rohadt jó volt vele a szex, de tény hogy nem szeretem sokkal jobban mit eddig. A libidó más tészta mint az érzelmek, arról nem is szólva hogy mennyire édes látni Husi arcán a felháborodást. Tudni hogy van egy kis nyomom abban a mániákus partvonalak közt nyugodtan csordogáló öröklétükben... őszintén szólva remek dolog.
|
Az arcán átsuhan egy felhő; a fájdalom fintora. Ettől féltem.
Flexnek minden értelemben több létjogosultsága van mint nekünk - hiszen hány esélyt, évet, lehetőséget kaptunk az élettől már? És mennyit tékozoltunk el? Ehhez képest ő... Tudom, most milyen veszélyes fegyver van a kezemben. Hiszen régen éppen ezt használtam ki, ezzel játszadoztam. Az emberek csodálatával és bizalmával. Következő megálló az Alvilág.
Annyira elgondolkodom, hogy szinte felpofoz, amit mond. Micsoda?
- Mi? - értetlenül összevonom a szemöldököm, figyelmen kívül hagyva a kérdését, és a gyorsan ledarált monológ többi részét. - Hogy mit csináltatok?
Kétségbeesve hátralépek egyet, és biztos vagyok benne, hogy EZT már végképp nem tudom pókerarccal végigcsinálni.
- Uramisten - persze, az én korom abszolút nem a hótnormális pasikról és szende asszonykákról szólt. De ez nem jelenti azt, hogy támogattam volna, hogy két férfi egymást simogassa! - Bastetre, ti tényleg... Hiszen ti esküdt ellenségek vagytok!
A hangom rezonál a féltékenységtől és a haragtól. Ezeknek semmi sem szent! SEMMI.
|
Mellkason vág amit mond.
Persze nem mintha lenne bármi realitás alapja annak hogy most a nyakamba boruljon... vagy... áh! Ki tudja hány éve itt vannak egymásnak ketten én meg betolom a pofám és valami egészen defektes okból ellenállhatatlannak tartom őket.
Sironnak van igaza. Halottak. Még akkor is ha Husi épp... igen, ők akkor is halottak. Hatezer év vagy több száz, egy pillanat leszek és vagyok csupán, egy kis göb a sorsuk fonalán. Meddig élek? 100 évig? Még a vadászok kissé hosszabb élettartamát tekintve (már persze senki nem érte meg de elméletben lehetséges) 150 év...
Arleyn légies szépsége... hullaként is pont ilyen volt. Bár tény hogy a vásznak és az el-el hagyott végtagok nem keltették egy dáma benyomásást, de a modora, a gesztusai... egy büszke hölgy sajátjai. Már akkor elbűvölt és egyszersmind bosszantott. Kit ne zavarna ha egy foszladozó hulla bármilyen mértékben vonzza?
Lord meg... huh... el se hiszem mekkora barom vagyok!
Azt hiszem az arcomra is kiülhetett egy pillanatra a fájdalom, de hamar észbekapok és elterelem a gondolataimat.
- Husi... én... - nagy levegőt veszek - lefeküdtem a Lorddal, és Evával és ami azt illeti megcsókoltam Siront. - remek Flex... ügyesen mutatod be mekkora ribanc vagy. - Ebből egy komoly uhm... szenvedély fűtötte megmozdulás volt, egy kikapcsolódás és egy kísérlet. De úgy gondolom Lord nem osztja a lelkesedésem irányában... mi nem vagyunk egy... nem is tudommiben a lényeg hogy el kellene mondanod neki a dolgot. Szerintem ő is szeret. Legalábbis az elánból ítélve amivel meg akar ölni valahányszor a közeledben settenkedem. Szóval neked és a babának biztos helye van a kastélyban és a szívében... Eva nem fog megenni. Őt jobban érdeklik a friss húsok - pszkálódva vigyorgok, bár ez nem fogja oldani most a kedvét. Minden esetre jobb azelőtt közölni vele a szörnyű tényeket, hogy a 8. hónapba érnénk és emiatt kap olyan sokkot hogy elfolyik a magzatvize.
- Arrogance meg... szerinted megölhetem a kutyát?
|
Szomorúan elmosolyodom a szavain. Flex, annyira máshogy fogja fel az élet dolgait. Sajnos egyre többször olybá tűnik, hogy ez a felfogás valahogy élhetőbb.
- Vezekelni vezekelhetsz de azzal is csak a saját bűntudatod pátyolgatod, semmi mást. Jóvátétel nem létezik. Semmilyen szinten és semmilyen formában. Nem ez lenne az az esély amivel jó felé fordíthatnád a szekered?
Itt nagyon szívesen közbeszólnék, hogy ne felejtse el, nem vagyok lelketlen múmia, csupán emlékeztetni szeretném, hogy jelenleg egy labilis élő-halott ötvözet vagyok. De megzavar.
- Arleyn - olyan tisztán mondja ki a nevem, hogy rég elfeledett emlékképek szivárognak elő, valahonnan nagyon mélyről-szinte nem is számít, hogy nem ez az igazi nevem. Ahogy az arcomat a tenyerébe fogja, annyira erősen rohan meg az ismerős érzés, hogy legszivesebben leráznám magamról. Ez a "gyenge vagy és én vigyázok rád" felállás. - Most komolyan mi ez a hiszti?
Lehunyom a szemem, majd újra kinyitom. Igen, ez Flex, zöld szem, sebhely, a belógó kis tincs. Flex és nem valaki más.
Semmi gúnyos félmosoly vagy mindenttudó tekintet.
Kimarad pár szó, amit mond, de nem számít. Sikerül visszarántom magam a múltból.
- Ugye tudod hogy egy képzett gyilkosnak beszélsz szörnyű bűnökről és jóvátételről? Nem fogod azt a megértő reakciót kapni amit vársz. Nekem is elég szar van a fejemen, maximum együttérzek.
Van abban valami, amit mond. És a zöld szemeiben is van valami - ami annyira különbözik az előbb még itt lebegő képtől. Igazi törődés van a hangjában.
Pislogok párat. Ez az enyhe képzavar biztosan a folyamattal jár. Felélesztett halottként nem is értem, miért várok megszokott funkciókat a testemtől.
- Flex, figyelj - megérintem a kezét, és összeráncolódik a homlokom - pár nap múlva visszaváltozom. - mély levegőt veszek, de azt hiszem, előtte már nincs mit titkolnom. - Terhes vagyok. Emellett szeretem a Lordot, - azt hiszem, túl bonyolult lenne hozzátenni, hogy "bár irántad sem vagyok közömbös" - de a jelenleg a kettőnk közti feszültséggel elláthatnád az egész régiót. Arrogance itt van, nem tudom miért. Evával szeretnénk széttépni a másikat. Ötletek?
|
- Igen ilyet! Bár a hangsúly épp az életen van - kár hogy nem férfi akkor most legálisan felképelhetném és felkérhetném hogy hagyja abba a picsogást. - Éveket jóvátenni... baromság! Nincs semmi amivel jóvátehetnél valamit amit egyszer már elkövettél. Vezekelni vezekelhetsz de azzal is csak a saját bűntudatod pátyolgatod, semmi mást. Jóvátétel nem létezik. Semmilyen szinten és semmilyen formában. Nem ez lenne az az esély amivel jó felé fordíthatnád a szekered?
- Arleyn - bölcsőbe fogom az arcát és próbálok bíztatóan nézni, pedig őszintén szólva egy alapos fejmosást tartanék helyénvalónak... nah meg egy orbitális babapartit. - Most komolyan mi ez a hiszti? A porladásod megoldjuk, hintalovat megtanulok faragni, a többi meg... - elgondolkodom - Ugye tudod hogy egy képzett gyilkosnak beszélsz szörnyű bűnökről és jóvátételről? Nem fogod azt a megértő reakciót kapni amit vársz. Nekem is elég szar van a fejemen, maximum együttérzek.
|
[97-78] [77-58] [57-38] [37-18] [17-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Frissítés
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
