A huzat miatt a hálójában fel-le hintázó pókot figyelte, miközben maga sem tudta, merre járnak a gondolatai. Azzal, hogy véget ért a háború, beteljesítette a feladatát, elvégzett minden rá bízott küldetést, és bár talán őt magát lepte meg leginkább a dolog, sikerrel vette az akadályokat, valóban bámulatos teljesítmény az, hogy most itt filozofálhat nyolclábú lakótársával.
Bár nekiindult, fogalma sem volt arról, merrefelé kéne tartania, így csak céltalanul bóklászott, remélve, hogy rálel az útra, ami egész eddig csak rá várt. Vagy talán már a mostani is az út lenne? Mégis mit keres? Sárga kövekkel kirakott diadalutat? Ki állítja, hogy egy mezőn átkelve az ember nem valamiféle irányba halad?

Felült, majd rendbetette az ágyneműt, ami az éjszaka alatt rejtélyes csavarokat vett, aztán elindult az ebédlőbe, valami reményében, már dél is elmúlt.
- Jó reggelt, uram - mosolygott rá a séf a pult mögül, a felszolgáló kislány fülig vörösödött, ahogy elhaladva mellette odaköszönt neki. Rájuk bízta a rendelését, nem volt kedve vesződni a menüvel, éppen eleget gondolkodott már eddig. Egy pohár ásványvízben bámulta a jégkockákat, ahogyan azok egymásnak verődve adtak helyet a felfelé igyekvő buborékoknak.
- Nohát, üdv, Potter - rázta fel egy a kockákénál is hűvösebb és élesebb hang.
- Malfoy - bólintott, a hangja reszelős volt, mintha nem is ásványvizet, hanem whiskeyt nyakalt volna.
Az étteremeben minden fej nyíltan, vagy kevésbé tolakodóan, de feléjük fordult. Harryből kiszaladt a kérdés.
- Miért nem változtatsz a külsődön?
A háború után Malfoynak lenni nem volt a legjobb ajánlólevél, még akkor sem, ha Narcisszát felmentették az utolsó csata során felbecsülhetetlen értékű segítségéért, Dracóról pedig képtelen volt a Minisztérium bármilyen igazán terhelő bizonyítékot előásni.
A hajdani mardekáros szeme ezüstebbnek tűnt mint ahogyan emlékezett rá, habár ő rendszerint csak a félsötét kastély termeiben látta, esténként, árnyékban, a dühtől elsötétedve.
- Malfoy vagyok - válaszolta végül, majd a terem másik végébe indult, útközben a pultnál leadva a rendelését.
Ahogyan Harry visszafordult a poharához, lassan az emberek is visszatértek a rutinjukhoz.
Micsoda hülyeség - gondolta - mégis mire számítotak? Hogy mindketten felpattannak majd, és szétátkozzák egymást? Még akkor sem igazán tették meg, amikor lehetőségük lett volna rá. Leginkább csak szájkarate volt az övék, leszámítva a balul elsült Sectumsemprát, ártatlan erőfitogtatás.
Harry nem akart Harry lenni, úgy érezte, szivesebben lenne Malfoy. Valahányszor belépett valahová, kínosan érintette, hogy be sem kell mutatkoznia, nem kell semmit tennie, mégis mindenki úgy tekintett rá, mintha valamiféle csodás jelenés lenne. Neki, akinek szinte születésétől fogva meg kellett dolgoznia a szeretetért, akinek teljesítenie kellett, most hirtelen minden az ölébe hullot és igazából nem tudott vele mit kezdeni.
Malfoyt figyelte a sarokban, ahogyan a férfi abszolút nem vette észre a környezete elutasító viselkedését, a saját dolgával törődött, kifejezéstelen arccal, és úgy tűnt nem érdekli, hogy rajta kívül már azokat is kiszolgálták, akik később érkeztek, mint ő.

Felállt az asztaltól, fogta a poharát és a hirtelen vákumba került éttermen átkelve megállt Malfoy asztala mellett.
- Leülhetek?
Draco bólintásával az egyik tincs átbukott a válla fölött, de nem foglalkozott vele.
- Hogy csinálod?
- Nekem azt tanították, hogy azt adjam, amit csak én tudok.
- Ez hülyeség.
- Van más lehetőség?
- De mit adhatnék csak én? - bökdöste kedvetlenül Harry a poharát, csalódott volt, úgy érezte, egy közhelytől nem igazán vált okosabbá. A maradék jégkockák méltatlankodva csilingeltek.
A következő pillanatban árnyék vetült az asztalra, a pincérnő érkezett meg, mindkettőjük ételével. Szó nélkül pakolt le az asztalra, majd egy hang nélkül távozott. Draco halvány mosollyal maga elé húzta a saját tányérját, és enni kezdett.

Ezt hallgatom: Depresszió - Tűzön és vízen át

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés