Pontosan így van. Évekig énekeltem a volt sulim kórusában. Borzalmasan untam, hogy mindeig, újra, s újra ismételgettük ugyanazt a rohadt ütemet, amíg jó nem lett. Akkoriban nem győztünk meglógni...

Először hatodikban, decemberben érintett meg, amit addig kötelességből csináltam. Mindig van egy pont. A verseket például onnan kezdtem megszeretni, amikor alsóban ötvenezredszerre kellett megtanulni a Himnusz mind a nyolc versszakát. Nem akartam, és elég rondán sikerült összevesznem Anyával, aki végül kitépte a lapot a könyvemből... Azt hiszem, ritkán éreztem életem során olyan szégyent, mint amikor láttam a megcsonkított könyvet, mert a szépérzékem, és a valahol mélyen bennem szunnyadó, rendszerető énem, elég rosszul viselte a dolgot. Akkor csak azért sem áltam neki tanulni. Másnap mégis ötösre feleltem. Aztán rájöttem, hogy a versek lüktetnek, saját életük, s ritmusuk van, amit ha elég alázatos vagy, képes leszel észrevenni.

Hatodikban karácsonyi nagykoncertet adott az iskolánk. Együtt a Kis-, és NagyGimnazista kórus, az akkor még ott tanuló Pedesekkel (pedagógiai szakközép, ami azóta megszümt, helyette N-esek vannak) és a Kecskeméti Szinfonikus Zenekarral. Szokolay: Magyar Karácsony c. műve volt a műsor. Két napos elődás, CD és TV-felvétel, magas rangú vendégek (m pl az akkori köztársasági elnöknek a felesége) ill, maga a szerző is jelen volt.
Azt hiszem, a felhajtás miatti izgalom és az előtte tartott, egész napos, kimerítő próbák, akkor olyan lelkiállapotba hoztak, hogy képes voltam megnyílni. 
...és akkor meghallottam. A harmóniát, a mellettem állók hangját, ami egyetlen dallammá simult össze, a fohászt, magát a zenét.
Mindez banálisan hangzik, de nem vagyok képes jobban kifejezni, amit akkor éreztem. Elringatott a zene, és éreztem, ahogy a közös dallam magasba emel. Körübelül olyan érzés volt, mintha a Titanicot énekelném százezres tömeg előtt.

Aztán megszerettem a gregoriánokat, a komolyzenét, innentől valahogy könnyebben ment mindez. ínem volt több ilyen volumenű próbálkozás, de "már nem volt szükség rá". Legalábbis nekem. Megértettem az üzenetet.

A napokban megint kezembe akadt egy régi kazetta. Vincze Lilla koncertfelvétel. Régebben nagyon szerettem, és a nosztalgia kedvéért ismét meghallgattam. Évek teltek el, és meglepődve tapasztaltam, hogy semmit sem felejtettem a szövegből. Mikor tud ilyen hatást elérni ma valaki Magyarországon? 
Tudom, furcsa lehet a zenei ízlésem kevertsége, de mentségül szóljon mellettem, hogy az osztályomba nagyon sokféle embe járt. Nyolc év után az ember már bármit meg tud hallgatni. Így találkoztam először Hiperkarmával is. Aztán azt mondtam, hogy ez még nekem is meredek. Egy este a fülemben maradt a discman, és elaludtam. Ismerős számr riadtam fel. Egy akkor menő tv-műsor zenéjére: Dob+Basszus. Tetszett a szám, hisz soksor hallottam már, ismerős volt. Megkerestem, vajon melyik album? Ekkor szemesültem vele, hogy az, amit eddigmindig továbbnyomtam.
Erőt vettem magamon és nekiálltam, háttérzajként hallgatni. Amikor sikerült kihevernem az első sokkot, és túljutottam végre a zenén, elklezdtem felfogni a szöveget. Aztán újra meghallgattam, meg újra, meg újra...

Ma magánkorcertet adtam Vincze Lillából itthon. A szövegei aktuálisabbak, mint valaha. Ekkor ébredt fel újra az érzés, hogy mennyire hiányzik a zene. Milyen régen énekeltem komolyan. Szeretnék egyszer mikrofonnal a kezemben üzenni az embereknek. Mint anno, gyermekkorom sztármeséjében, a Sailor Moonban, a Silor Star Lights, akik keresték a hercegnőjüket, és szintén a hangok szárnyn szállt a hívó szó. 
Mert most kell a jó szó. Kell, hogy érezzük, ide tartozunk. Ez az ország mindig is tenger volt, most is háborog, de ki csitítaná, ha nem mi? Igen, bármilyen nehézis, de magyarnak születtünk, és "maradunk a Duna partján", mert ide húz a szív, ide köt a vér. 
"Erős tűz, fonál fűz, ősök szelleméhez űz"