Konzultációs hetem van. Barmi nehéz fél év anyagát belesűríteni négy hétbe. Főleg, ha az ember olyamit tanul, mint például a jog...
Fontosak ezek a hetek, mert sokat segíthet (bár néha lehet jobb volna, ha mégse ismerne fel a prof), ha a vizsgáztató nem akkor lát életében először, amikor kikenve, kifenve belibbensz, hogy te most bizony felelni készülsz a tudásodról.
No meg, nem utolsó sorban, nem árt tudni, hogy pontosan mi is az anyag, hiszen nem egyszer előfordul, hogy az előadások anyagából vizsgáztatnak, ami időnként homlokegyenest mást tartalmaz, mint a könyv...

Ma mégis megtettem. Itthon vayok, és már most érzem, hogy nem is fogok bemenni. Egyrészt mert hullának érzem magam, fáj a fejem, és odakint isszonyúan fúj a szél... Komolyan. Nem a kis szellőcske fajta, hanem az, ami, akármerre mész, mindig szembe fúj, és kapaszkodsz a táskádba... Egyszerűen nincs kedvem ma is végigjátszani, hogy a Fiamat át kell vinnem a szomszéd városba, egy idegenre bízni. Csak így sikerült mgoldanom, közelebb nincs lehetőség. De a buszok meg olyan gyökér módon járnak, hogy egy órát kell várnom, míg találok olyat, ami átvisz engem a harmadik számú helységbe... Mindezt szélben, amit a Kicsi se szeret...
Mindezt úgy, hogy ma Egyetemes alkotmány-, és jogtörim lenne, amit ki nem állhatok. Nem a téma, hanem az előadás miatt. Egyszerűen még mindig nem bírtam rájönni, hogy mit is kéne jegyzetelnem, vagy, hogy ebből pontosan mit is akarnak számonkérni rajtam... Utálom. Töményen 13.31-tól egészen este 6-ig! Nem, én ezt nem birom :(
A korona pedig, hogy utána, félhullán, ha mégis bemennék (amit mint már tudjuk, nemteszek meg), és végigülném az órá(ka)t, még várhatnék egy órát, mire buszom lenne hazafelé. Az eddigi alkalmak tök jók voltak, mert összefutottam M-el, akit régről ismerek, és előadások után mindig leültünk dumálni, de ma ő sem lesz benn, szóval punnyadhatnék egy órát, félhullán...

Gyarló ember. A legrosszabb, hogy tudom, pontosan tudom, mekkora felelőtlenség... és mégis... Mit tudok ilyenkor tenni? Erőt veszek magamon? Megerőszakolom a természetem? És, ha nem megy? Ha nem érzem elég erősnek magam? Mert nem. Persze, most is fölállhatnék, és elindulhatnék, de akkor mégis mi az, ami visszatart?
Gyarló ember.

Aztán felteszem az i-re a pontot. Hazudni fogok. Mindenkinek azt mondom majd, hogy elmaradt az előadás. Nem akarok magyarázkodni, hogy miért nem viszem ma a gyereket, nem akarom látni Anyám arcán, hogy pontosan tudja, mi bajom... Egyszerűen nem akarok semmit. Tényleg semmit.